A környezetvédelem, az élelmiszerbiztonság, a termék differenciálási követelmények előtérbe kerülésével az ökológiai gazdálkodás és az ökológiai baromfi előállítás fenntartható alternatívát jelenthet a termékpálya egyes szereplői számára. A baromfi ágazatban, a kis- és közepes méretű üzemek számára lehetőségként jelölik meg az ökológiai gazdálkodást számos publikációban. Ugyanakkor, sok állattenyésztő szembesül a trágyaelhelyezés problémájával. Az ökológiai gazdálkodásra való áttérés csak a talaj- növény, növény-állat, állat-talaj körforgás biztosításával képzelhető el. Jelenleg az ökológiai állatállomány sűrűsége nem teszi lehetővé a körforgás biztosítását.

A cikkben a hazai ökológiai baromfitartás fő korlátozó tényezőit és problémáit tekintjük át.

A gazdasági állatok tenyésztésében a nemesítés eredménye szempontjából meghatározó jelentőségű az alkalmazott „párosítási módszer”, majd az erre alapozott tenyésztési eljárás. A párosítás fogalma alatt a következő generáció szüleinek a kijelölését, kiválasztását értjük. Ebből következően a továbbtenyésztésre kiválasztott egyedek párosítása határozza meg a populációban kialakuló gén- és genotípus gyakoriságokat, tágabb értelmezésben az állatállomány tenyész- és haszonértékét. A párosítás tehát nem más, mint a számunkra legkedvezőbb genotípus-gyakoriság kialakítása a populációban, azaz a meglévőnél értékesebb, a tenyésztői és a piaci igényeket jobban kielégítő utódok létrehozása.

A párosítások tervezése és végrehajtása gyakorlatilag a „tenyésztési eljárások” megválasztását is jelenti. A tenyésztési módszerek rendszerezése összetett feladat, hiszen a gazdasági állatok tenyésztése igen sok fajra és típusra terjed ki. A legrégebben használatos rendszerezés szerint a tenyésztési eljárások két nagy csoportja: a fajtatiszta-tenyésztés és a keresztezés. Mindegyik csoportba több módszer tartozik, amelyeknek a nemesítés lehetőségeitől függően további változatai is előfordulhatnak.

A fajtatiszta-tenyésztés azonos fajtába tartozó egyedek párosítását jelenti. Hosszú múltra tekint vissza, nagy szerepe volt a múlt században a „kultúrfajták” kialakításában. Az egyedek rokonsági fokától függően ide tartoznak a szoros „rokontenyésztéstől” kezdve a fajtacsoporton belül, közel álló másik fajtával végzett „vérfrissítésig” sok változat.

A fajtatiszta tenyésztés célja hosszú ideig elsősorban a fajtajelleg megőrzése volt. Napjainkban a fajtatiszta-tenyésztés célját a következőkben lehet összefoglalni:

Fajtatiszta-tenyésztés árutermelés, fajtamegőrzés és keresztezés partnerek előállítása céljából a hibrid programok céljából.

A keresztezés során különböző fajtákhoz tartozó állatokat párosítunk egymással. Ez a tenyésztési módszer új tulajdonságkombinációk létrehozását célozza. A „heterozigozitás” növekedése révén a keresztezett állományok vitalitása, ellenállóképessége, alkalmazkodóképessége növekszik, javul a szaporasága, termelőképessége.

A keresztezési eljárások két nagy csoportját – céljuktól függően a tenyészállat-, illetve haszonállat-előállító keresztezések alkotják.

A tenyészállat-előállító keresztezésekben – a fajtatiszta-tenyésztéshez hasonlóan – tenyészállat – és haszonállat állomány nem különül el egymástól. Általában akkor használjuk, ha a fajtatiszta-tenyésztés módszereivel a genetikai „variancia” beszűkülése miatt már nem tudunk számottevő előrehaladást elérni.

A haszonállat-előállító keresztezésekben a tenyészállat és a haszonállat-állomány részben vagy egészben elkülönül. Végrehajtását tekintve két változata van: a folytatható és a nem-folytatható haszonállat-előállító keresztezés. Az előbbi esetben a keresztezett nemzedék egy része tenyésztésben marad, míg az utóbbi változatban a keresztezett utódok, ivartól függetlenül – haszonállatként értékesülnek.

A tenyésztési-párosítási eljárások rendszerének másik módszere: a párosítandó egyedek genotípusos és fenotípusos hasonlósága, illetve különbözősége lehet.

A fent leírtak alapján a szarvasmarha tartó gazdák kiválaszthatják a számukra legjobban megvalósítható „tenyésztési eljárások” ismereteit a jövedelmező állattartásból adódóan.

Dr. László László

(Jelen szakmai anyag teljességében  megtalálható a 2009/1-es  Őstermelő- Gazdálkodók Lapjában- a szerk.)

Az evolúció során a ló róka-termetű őse úgy formálódott, hogy kitartó, ellenálló legyen. Termete, csontozata, izomzata és alakja úgy változott, hogy képes legyen nagy távolságok leküzdésére, a gyors menekülésre. Cél a túlélés volt, melyhez szervesen járult hozzá a speciális ösztöne, a ménes összetartása is, így a ragadozóknak kisebb esélyt adva a zsákmányszerzésre. Ám lenyűgöző ereje, külleme felhívta magára az ember figyelmét is, aki - bár először vadászta - később szelídíteni próbálta.

Az állattenyésztőknek régi vágya, hogy „belelássanak” állataikba, ezáltal minél pontosabban becsülni tudják a vágóértéket és egyes húsminőségi paramétereket az (adott esetben nagy értékű tenyész-) állat levágása nélkül, valamint az is, hogy növeljék a marhahízlalás hatékonyságát. Erre kiváló lehetőséget nyújt az Egyesült Államokban és Ausztráliában már széles körben alkalmazott ultrahangos bőr alatti faggyúvastagság-, rostélyos keresztmetszet-terület- és márványozottság-mérés. Ultrahanggal ugyanis mérni lehet élő állaton az egyes izmok méretét, illetve a bőr alatti faggyú vastagságát, és ezen adatok alapján a teljes vágott test színhús- és faggyútartalmára lehet következtetni.

Hazánk időjárása az utóbbi években - főként nyarakon - olyan jelenségeket „produkál”, melyek korábban inkább csak a távolabbi földrészeken voltak megszokottak. Egyre gyakoribbak és intenzívebbek azok a légköri frontok is, melyek nemcsak az embert viselik meg, de gazdasági állataink viselkedésére, termelésére, sőt egészségi állapotára is hatással vannak.  Amint azt tapasztaljuk, egy-egy front átvonulása az időjárás összes elemét hirtelen változtatja meg (a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, nyomását, mozgásának sebességét, irányát, a szennyező anyagok mennyiségét, minőségét stb). Mindez olyan fokú gyors környezetváltozást jelent, amihez állataink is nehezen, esetenként egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni.

Az uniós szabályozással összhangban, Magyarországon is hatályba léptek azok a környezetvédelmi rendelkezések, melyek a talaj és vízbázis védelmét, valamint a hatékony tápanyag gazdálkodást szolgálják. Ennek megfelelően az állattartók kötelesek korszerűsíteni telepeik trágyarendszerét, különös tekintettel a (híg)trágya gyűjtésére, tárolására és kijuttatására. A korszerűsítést szolgáló beruházásokat az Unió jelentős mértékben támogatja. Nem mindegy azonban, hogy a kötelező modernizálás keretében jól működő, korszerű trágyarendszer épül-e meg, vagy a modernizációval új, eddig nem ismert problémákkal bővül a trágyatelepi nehézségek jól ismert sora. Az alábbiakban igyekszem röviden bemutatni a korszerű hígtrágya rendszerek jellemzőit, elsősorban a gyakorlati előnyök felől vizsgálva a kérdést.

Általánosságban

Korábban a hígtrágyás tartástechnológiával üzemelő állattartó telepekre jellemző volt a nagyarányú mosóvíz felhasználás. Ennek megfelelően a trágya (vizelet + bélsár) hígítása nemritkán a 4-6-szoros mértéket is elérte. A sok víz önmagában még ekkor sem garantálta a problémamentes működést, hiszen a híg rész könnyen leszaladt, míg a sűrű rész visszamaradt a trágyacsatornákban, ami gyakran vezetett kiülepedésekhez, dugulásokhoz.
A tulajdonosi szemlélet erősödésével, a 90-es évektől kezdve a legtöbb telep törekedni kezdett a vízfelhasználás csökkentésére. A mosóvíz felhasználás korlátozása azonban fokozta az üzemzavarok gyakoriságát. A sűrűbb trágya mozgási képessége romlott, gyakoribbá váltak a dugulások, és szivattyúzási nehézségek is adódtak. Mindezt fokozta az elöregedett csatornarendszerek állapota. A hibaelhárítás a legtöbb helyen mindennapos feladattá vált. További problémát jelentett a trágyatelepi műtárgyak (aknák, tározó medencék) egyre romló állapota. A műtárgyak állagmegóvása nem volt jellemző: szétrepedezett aknák, kiszolgált szivattyúk, erodált, iszappal feltelt földmedencék jellemezték az átlagos nagyüzemi trágyatelepet. A tározókban felgyülemlett trágyaiszap takarítása költséges volt és sok nehézséggel járt, mivel a híg rész kilocsolása után visszamaradó iszap, a legtöbb esetben a szivattyúzáshoz túl sűrűnek, a kimarkoláshoz túl hígnak bizonyult.
Az üzemeltetési problémákon túlmenően, ott van a környezetszennyezési gond is. A szigeteletlen földmedencékben tárolt hígtrágya hatóanyagai a talajba, majd a talajvízbe jutva azokat elszennyezik.
A környezetvédelmet és hatékony tápanyag-gazdálkodást szolgáló új rendelkezések célja, hogy a trágya a keletkezés helyétől a tárolásig olyan zárt rendszerben maradjon, ami biztosítja a környező talaj és vízbázis védelmét. A zárt rendszerben a trágyagyűjtő tálcák, csatornák, aknák vízzáró módon épülnek meg, a földmedrű hígtrágya medencéket, pedig fóliaszigeteléssel teszik vízzáróvá, és szivárgásészlelő monitoring rendszerrel látják el. Almos vagy fázisbontást alkalmazó telepeknél a szilárd fázis tárolását is szivárgásmentesen kell megoldani, a képződő csurgalék gyűjtésével és visszavezetésével a zárt trágyarendszerbe. Zárt rendszer alatt tehát nem a rendszer lefedését kell érteni, hanem azt, hogy a keletkezéstől a tárolásig a trágyarendszer tömör, azon nem történhet olyan elfolyás vagy szivárgás, ami a talajt és a vízbázist szennyezheti.
A korszerű trágyaszemlélethez hozzátartozik a (híg)trágya tápanyagaival történő ésszerű gazdálkodás is. Ennek nyilvánvaló környezetvédelmi célja a biológiai körforgás fenntartása, vagyis a talajtól elvett táperő visszapótlása lehetőleg természetes anyagokkal. Ezen túlmenően azonban a gazdálkodó konkrét gazdasági hasznáról is beszélhetünk. A műtrágyák minél nagyobb arányú kiváltása szerves trágyával (híg-, és almostrágya egyaránt) a gazda jól felfogott üzleti érdeke. Ez persze áldozatokkal jár, hiszen a rendelkezésre álló trágya tápanyagvolumenét össze kell hangolni a kihelyező területeken termesztett kultúra tápanyagigényével, és annak megfelelően kell meghatározni az egységnyi területre kijuttatandó trágya mennyiségét, be kell szerezni a trágyakijuttatás korszerű eszközeit (tartálykocsi különféle kijuttató adapterekkel, öntözőberendezés, trágyaszóró), és azokat működtetni kell. Mezőgazdasági hasznosítás céljából a trágyát egyenletes terítéssel kell kihelyezni, lehetőleg injektálással vagy felszín közeli kijuttatással, és kerülni kell az olyan meg szokott, de elavult kijuttatási technikákat, amelyek jelentős tápanyag veszteséggel járnak (pl. hígtrágya sugárágyúzása). Ez utóbbi esetben például könnyen előfordulhat, hogy a növénytermesztő számít a trágya telepen mért tápanyagvolumenére, de valójában csak annak töredékét kapja meg a helytelen kijuttatási mód tápanyagveszteségei miatt. Az állattenyésztő számára kulcsfontosságú a növénytermesztő elégedettsége, és nagyon meg tudja keseríteni az életét, ha a növénytermesztő elzárkózik a hígtrágya befogadásától. Ez, pedig csak azon múlik, hogy az állattenyésztő ismerje a trágya valós beltartalmi adatait, és azt el is juttassa a növényzethez.
Jól szervezett szerves trágyázásnál (híg-, és almostrágya) a növénytermesztő haszna egyértelmű. Kiváló minőségű tápanyagot kap (makro-, és mikroelemeket egyaránt), műtrágyát vált ki, és a hígtrágya víztartalmával javul a talaj vízháztartása. Viszont a növénytermesztőnek a kiszámíthatóság, és a biztonság a legfontosabb. Ezért meg kell őt nyerni a hígtrágyával való ésszerű gazdálkodás ügyének, és biztosítani kell számára az elvárt tápanyagszintet. Sikeres együttműködés esetén azonban meg lehet osztani a kihelyezés költségeit az állattenyésztés és a növénytermesztés között.

Korszerű trágyatechika

Fel lehet tenni a kérdést, hogy mik a jellemzői egy jól működő, korszerű trágyarendszernek? Erre sokféle válasz adható, de tapasztalatom szerint a lényeg egy szóban foglalható össze: PROBLÉMAMENTES. Ez nem azt jelenti, hogy a korszerű trágyarendszert csak meg kell építeni és utána nincs vele semmi teendő, hanem azt, hogy a normál üzemvitel mellett a trágyarendszer működése kiszámítható, a rendkívüli üzemzavarok, hibaelhárítások száma elenyésző, és a gazda szinte „nem is tudja, hogy van trágyarendszere". Még abban az esetben is, ha a legkorszerűbb, víztakarékos tartástechnológiát alkalmazza, minimális mosóvíz felhasználással, ami által a hígtrágyája minden korábbi mértéket meghaladóan sűrűvé válik.
Hogyan építhető problémamentes trágyarendszer? Az alábbiakban a trágyarendszer korszerűsítésének azokat a kritikus pontjait vizsgáljuk meg, ahol alapvetően eldől az új trágyatelep jövőbeni sikere vagy kudarca.

1.Tervezés
A legfontosabb dolog a megfelelő beruházási koncepció, technológiai terv kidolgozása. Ehhez trágyatechnológiai szakember bevonására van szükség. A jó technológiai tervezéshez alaposan elemezni kell az állattartó telep egyedi adottságait, tenyésztési struktúráját, tartástechnológiáját, műszaki állapotát, jövőbeni terveit, talaj és domborzati viszonyait. Ezek alapján készíti el a szakember a nyers trágyatechnológiai tervet, amit a telep vezetésével történő konzultációk során tökéletesít. Ezután kerül sor az építési és vízjogi engedély, és a kiviteli tervek elkészítésére. Nagyon fontos azonban, hogy a tervezés során végig megmaradjon a technológiai kontrol, a trágyatechnológiai szakember koordináló szerepe.

2.Kivitelezés szakszerűsége, beépített anyagok minősége
A trágyarendszer korszerűsítése nem produktív beruházás, nem eredményez többlet árbevételt, nem hoz közvetlen hasznot a gazdának. Ezért nagy a kísértés, hogy a korszerűsítést ellenszenvvel kezelje, és a beruházást (ha már egyszer muszáj!) a lehető legolcsóbban valósítsa meg. Talán arra is gondol, hogy ez nem is neki fontos igazán, hanem a bürokratikus hatóságok újabb szeszélye érte őt el.
Habár a fenti gondolkodás - az állattenyésztés szinte állandósult nehéz helyzetében - megérthető, mégsem fogadható el. A trágyarendszer, az állattartó telep elválaszthatatlan része, és nem lehet a telep egyes elemeinek hasznosságát egymással szembeállítani. (Ugyanúgy, ahogy senki nem gondolja, hogy egy vállalatnál található mellékhelyiségek improduktívak, mert nem növelik a cég bevételeit.) A trágyarendszer korszerűsítését ugyanolyan igényességgel kell elvégeztetni, mint ami a telep produktív részeit jellemzi. Sok későbbi problémát előz meg, aki így gondolkodik!
Nagyon fontos a megfelelő anyagok, technológiák és kivitelezők kiválasztása. A piacon persze mindenki el akarja adni a portékáját, és magáról a legjobbakat állítja. Ez természetes. A beruházó felelőssége azonban nagy, mert olyan trágyatelepet kell megépíttetnie, ami hosszú évtizedekre biztosítja a problémamentes működést. Ezért döntés előtt mindenképpen kérje ki a témában jártas trágyatechnológiai szakember véleményét.
Fontos az is, hogy alaposan tájékozódjon a potenciális kivitelezők szakmai felkészültségéről, más kivitelezések során tanúsított magatartásáról, referencia munkáinak műszaki színvonaláról, a beépített anyagok minőségéről, használatuk során nyert üzemeltetési tapasztalatokról. Csak kipróbált, hosszabb távon is hibátlanul működő anyagok, technológiák beépítését fogadja el. Ezzel kivédhető például az olyan gyengébb minőségű szigetelő fóliák beépítése, melyek a laikus számára egyenértékűnek tűnnek a piacvezető fóliákkal, kedvezőbb áruk miatt vonzóak lehetnek, ugyanakkor néhány év távlatában kellemetlen meglepetéseket okozhatnak. De ugyanez vonatkozik például azokra a trágyatechnológiában járatlan kivitelezőkre is, akik gazdasági kényszerhelyzetben hatalmas önbizalommal, vagy irreálisan alacsony áron hajlandók egy-egy munkát elvállalni, különösebb hígtrágyás szakmai rutin nélkül. Az ilyen helyzetek veszélyt jelenthetnek a kivitelezés minőségére nézve. Sokszor bebizonyosodik a régi bölcsesség: „a végén az olcsó lesz a drága".

3.Gépészeti berendezések szakszerű méretezése, minősége
A trágyarendszerek alapvető gépei a trágyaszivattyúk, a homogenizáló keverők és szükség esetén a szeparátorok. A modern, víztakarékos rendszereknél sokkal fontosabb a megfelelő gép szakszerű méretezése (kiválasztása), mint az korábban volt. Könnyű belátni, hogy az alacsonyabb hígítási szint miatt sűrűbb hígtrágya áramlási tulajdonságai romlanak, ezért a trágyamozgató berendezésekkel (szivattyúk, homogenizáló keverők) szemben támasztott elvárások is nőnek. A megfelelő gépek kiválasztásához részleteiben is ismerni kell a telep adottságait.
Csak olyan típusú szivattyúkban és keverőkben szabad gondolkodni, amelyek már régóta bizonyították alkalmasságukat az állattartó telepeken. A legmagasabb színvonalú berendezések ára ugyan meghaladja a kommersz termékekét, de ez a többletköltség bőségesen megtérül a hígtrágyára fejlesztett korszerűbb konstrukció, a jobb minőség, a ritkább szervizigény, és elsősorban az üzembiztonság oldalán, nem is szólva a vezető gyártók szakembereinek szakmai támogatásáról az optimális típus kiválasztásánál. Nem szabad elfelejteni, hogy a szivattyúk a „szív" szerepét töltik be a trágyarendszeren. Egy megbízhatatlan berendezés könnyen „infarktust" okozhat, megbénítva ezzel az egész telepet.
A homogenizáló keverők szerepe azóta értékelődött fel, mióta szigetelt tározókat kell építeni, 6 havi tározókapacitással. A fóliaszigetelésű földmeder markolással nem tisztítható, ezért kijuttatás előtt a tározók tartalmát homogenizálni kell, a medrek eliszaposodásának kivédésére. A szükséges keverő kapacitás meghatározása összetett feladat, ami függ a telep tartástechnológiájától, a hígtrágya áramlástani paramétereitől, és a meder geometriájától. A szivattyúkkal kapcsolatban fentebb leírtak a keverőkre is vonatkoznak. Célszerű a piacvezető szivattyú gyártók keverőit vásárolni, a magas szintű szakmai támogatás, a kiváló minőség és a hosszútávon is biztonságos üzemeltetés miatt.
Amennyiben a hígtrágya kijuttatása öntöző berendezéssel történik, figyelmet kell fordítani az öntözőszivattyú típusára, hogy az alkalmas legyen hígtrágya szállítására. Teljesítménye meghatározásánál figyelembe kell venni a hígtrágya telepre jellemző szárazanyag tartalmát. A szivattyú rendelkezzen aprító funkcióval, az eltömődések megelőzésére. A legnagyobb öntözési teljesítmény érdekében lehetőleg olyan öntöződobot válasszunk, ahol a vezeték behúzását önálló motor végzi.
Ha a kijuttatás tartálykocsival történik, mindenképpen masszív felépítésű, robosztus gépet válasszunk. A tartálykocsi a kihordási időszakban rendkívül intenzív terhelésnek van kitéve, gyöngébb konstrukciók hamar elhasználódnak. Itt is igaz, hogy egy jó kocsinak akár évtizedekig helyt kell állnia. Legnagyobb gyártási tapasztalattal talán a holland gyártók bírnak, ahol a trágyázást szinte tudományos igényességgel végzik, és a kocsik terhelése a legintenzívebb.

4.Biológiai trágyakezelés, trágyabontó oltóanyagok
Az állattartó telepek az elmúlt évtizedben kezdték használni a korszerű trágyabontó oltóanyagokat. Ezek az enzimes-baktériumos szerek (úgynevezett bio-enzimek) rendkívül hatékony eszközök a trágya szilárd fázisának elbontásában. Rendszeres használatuk jelentősen csökkenti a trágyarendszeren fellépő üzemelési problémákat. Javítják a trágya mozgási képességét, ami lehetővé teszi a mosóvíz felhasználás további drasztikus csökkentését. Megakadályozzák a trágyaiszap kiülepedését a csatornákban, aknákban és a tározómedencékben. Jótékonyan hatnak az istállóklímára, csökkentik a szag-, és ammónia emissziót. A csatornákban lévő légylárvák védőburkának feloldásával mérsékli a legyek szaporodását. A trágyabontó oltóanyagok fajlagos költsége igen kedvező. Természetesen itt is csak kipróbált készítmények, és tapasztalt szakemberek igénybevételét tudjuk javasolni.

Remélem, hogy sikerült rávilágítanom néhány hasznos dologra, ami alapfeltétele a hatékony és jól működő trágyarendszereknek. Talán azt is sikerült érzékeltetnem, hogy a korszerű trágyatechnológiák nem csak a környezetvédelem, de a gazdálkodók javát is közvetlenül szolgálják.

Bükkösi István
06-20-9344615

Elnézését kérem a kedves olvasónak amiatt, hogy a megszokottól eltérően nem ismeretterjesztő cikkemmel találkozik, ráadásul ezt a cikket egy személyes élményem motiválta.  Annak idején a „Gazdaképző” távoktatás program (Magyar Televízió –Szaksajtó  -Konzultációs  központok ; 1992-1999.)  témavezetőjeként arra törekedtem, hogy a juh-anyagot minden évben a hódmezővásárhelyi Szent György- napi juhászverseny eseményein rögzítsük. Ennek több oka is volt ! Elsősorban persze szakmai, hiszen itt juhászra és juhra  egyaránt megérdemelt figyelem összpontosult. Jó idő esetén a szakmai rendezvényeket valamiféle sajátságos, de mindig bizakodó, jókedvű hangulat ötvözte. Megmaradt bennem az idilli kép :  öreg juhász  hagyományos ünnepi öltözékében, kezében kosfejes juhászkampójával, oldalán sündörgő terelő  kutyájával, vagyis olyan, aki nyája viselkedéséből vagy a csillagok állásából meteorológusnál is pontosabban mondta meg az eső érkezését. De a képhez egyáltalán nem illett ,amit mondott : figyelje meg fiam, húsz év múlva nemhogy ilyen szűrt és pipát nem fog látni, de legelőt és birkát is alig. Ez 16 évvel ezelőtt volt ! Bevallom, azóta évről-évre nyomon követem juhágazatunk állapotát. Már csak négy évünk van az öreg juhász jóslatának beteljesedéséig. Van annyi ? Ez a kérdés különösen aktuális lehet az ez évi legeltetési szezon kezdete előtt.

Sokáig úgy gondoltam, hogy a juhtermékek világexportjának  több mint háromnegyedét lebonyolító Ausztráliában és Új-Zélandon van a legtöbb juh. De nem ! A legtöbb birka Kínában van. Létszám tekintetében az EU sem áll rosszul, juhhús-termelésben második a világon, ezen belül „dobogós” helyeken az Egyesült Királyság, Spanyolország és Franciaország vannak, a hagyományosan juhtartó görögök a negyedik helyre szorultak. Az  USA, Szaúd-Arábia és az EU. a legfontosabb importőrök, tekintettel arra is, hogy előkelő helyen álló juhlétszáma ellenére az EU nem önellátó, a fogyasztásának mintegy 80 %- át tudja csak fedezni. Ugyanakkor mégis viszonylag sok húst exportál harmadik országokba (Svájc, Libanon). A világ, ezen belül Európa  juh-ágazataiban az utóbbi évtizedben a létszámcsökkenés és a szerkezeti átalakítás egyaránt megfigyelhető, ezt a tendenciát az EU-ban az újonnan csatlakozott országok is legfeljebb csak lassítani tudták, de lényegileg  nem voltak képesek azokat befolyásolni. (Minket közelebbről  érinthet azért, hogy Románia azon kevés ország közé tartozik, ahol a juh-és kecskelétszám némileg növekedett ). Az állatok létszámcsökkenését tulajdonképpen egy mondattal magyarázni lehetne, azzal ugyanis, hogy a termelés költségei nagyobbak, mint a bevételek, vagyis a juhtartás –legalábbis Európában- a különböző támogatások ellenére veszteséges. A helyzet természetesen ennél összetettebb !

De nézzük, mi történt a magyar juh-ágazatban az elmúlt két évtizedben, hol tartunk ma és milyen kilátásaink vannak a jövőre nézve, lehetnek-e egyáltalán kilátásaink ?

Alapfajta a merinó. (Itt booroola merinó)

A rendszerváltáskor még 2 milliónál több birkánk volt. Ez a szám öt év múlva csaknem a felére csökkent, miközben az ágazat szerkezeti aránya is igen kedvezőtlen módon alakult. A nagyüzemi tartást egyéni vállalkozási formák váltották fel. Különösen a Dunántúlon, de országszerte is egész állományok kerültek felszámolásra. Ezzel párhuzamosan nem valósult meg a kisüzemek integrációja, folytatódott a jövedelemcsökkenés, a termelési feltételek és a fajlagos mutatók romlottak, csökkent a szakértelemmel bíró juhászatok száma. Emelkedés is volt ! A termelés költségei folyamatosan emelkedtek. A legelők használat híján egyre jobban elgyomosodtak. Mivel az ezt megelőző években is az EU-piacaira (gyakorlatilag az olasz piacra) szállítottunk, az ágazat devizabevételekben játszott szerepe  nem csökkent olyan mértékben, mint a termelés. Megváltozott azonban az export szerkezete is, a piac egyre kisebb súlyú bárányokat követelt, a termelők így szorult helyzetükben „válogatás nélkül” adták el a 30-40 napos, jó minőségű bárányokat. Ez később a tenyészutánpótlásban éreztette negatív hatását. Nem tudtuk megvalósítani a termelő-feldolgozó-kereskedelmi tevékenység összhangját, a különböző támogatások ellenére sem volt meg az ágazat megbízható, tervezhető jövedelmezősége, nem ment végbe a kívánatos szakmai, technológiai előrelépés.

2000-ben  1,2 –millió birkánk volt, a juhtartók száma egyre csökkent, az ezredforduló első éveiben már a 7000-t sem érte el. A családtagokkal együtt ez a létszám kb. 50.000 embert még mindig eltartott, főként olyan területeken, amelyek mezőgazdasági művelésre nem vagy csak kevéssé voltak alkalmasak és itt nagyobb volt a munkanélküliség is. Megjegyzem, hogy az „eltartás” még a támogatások mellett is csak a megélhetést biztosította, plusz jövedelemről szó sem lehetett ! Az állományok elaprózódtak, a juhtartók több mint a fele 50 db.-nál kevesebb juhot, 90 %-uk 300-nál kevesebb anyát tartott, 1000 anyánál nagyobb állomány a juhtartóknak alig több, mint 1 %-nál volt. Az átlagos országos állománynagyság nem érte el a 130 db.-t, ebből jövedelmező gazdálkodást megvalósítani nem lehetett, de a kisméretű tenyészetek munka-és piacszervezés szempontjából is kedvezőtlenek voltak. Az országon belüli térségi átrendeződések folytatódtak, a juhállomány 75 %-a három tájkörzetben : a Tisza és a Körösök vidékén, a Nyírségben és az Alföld Duna-menti részén volt. Az állományok szétszórtan, egymástól távol helyezkedtek el egyszerű épületekben, de sok üzemre már a kettősség volt jellemző : intenzivitás vagy annak kezdeményezése az elletésben, a mesterséges báránynevelésben, utónevelésben és a hizlalásban, extenzivitás  az anyatartásban és a növendéknevelésben. A létszám-és az állomány-koncentráció alacsony szintje mellett továbbra is szűkös volt a fajtaválaszték, mert – noha Magyarországon az elmúlt évtized elején 25 különböző fajta volt-, megfelelő létszámú tenyészállattal csak a merinóból rendelkeztünk. Alig néhány tízezer volt a más fajtájú anya. Ellenőrzött fajtatiszta tenyésztés az összes létszámnak legfeljebb 8-10 %-ban volt. A hasznosult szaporulat ezekben az években  mindössze 100-110 % (anyánként 1-1,1 bárány), a bárányok napi testtömeg-gyarapodása 250 gramm.

Fontos lenne a hasznosult szaporulat javítása.

Az állományok genetikai képessége változatlanul gyenge, a termelők a piac szervezetlensége miatt is kiszolgáltatottak voltak. Sokatmondó tény, hogy magyar tulajdonban ekkor már egyetlen megfelelő méretű vágóhíd sem volt, a legelő-és vagyonvédelem sem megoldott. A gazdának már a nyírás megszervezése is gondot okozott, hiszen ehhez értő szakember egyre kevesebb volt, örült, ha valaki ezt a munkát egyáltalán elvállalta. A gyapjút  nyersgyapjúként exportáltuk, az összes feldolgozó üzemet felszámolták.

A gazdának sokszor már a nyírás megszervezése is gondot okozott.

Az éves gyapjúhozam anyánként alig 4 kg., a tejelő állományok a teljes juhállomány 4 %-t sem tették ki, a fejt állományok átlagos hozama évi 35-50 liter volt. Még azt a juhtejmennyiséget sem tudtuk megtermelni, amire állami támogatás volt, a tejtermelés műszaki feltételei (korszerű fejőgépek) csak egy-két üzemben voltak meg, a juhtej feldolgozásával pedig néhány kis-, legfeljebb közepes méretű tejüzem foglalkozott. A juhtejet és –termékeket  pedig mind a hazai, mind az export-piacokon folyamatosan keresték !  Évi 80-100 literes tejtermelési szint alatt a fejés sem gazdaságos !

Összességében a juhtermékek közül egyedül a hús külkereskedelmi mérlege volt pozitív, de csak a hústermelést „megcélzó”, sűrített elletést folytató juhászatok tudtak némi jövedelmezőséget felmutatni. Míg az EU. egy főre eső húsfogyasztása ezekben az években 2,8 kg., a hazai mindössze 0,3 kg, ebben benne vannak az ún. „lakodalmi” birkák is.  A régi juhtartásra jellemző hármas hasznosítás megszűnt (hús, tej, gyapjú), ma egy átlagos juhászatnak szinte egyedüli bevétele a bárány. Gyakorlatilag élő állatokat exportáltunk, ezek több mint 90 %-t egyetlen piacra, Olaszországba. A gyakori piaci zavarokat ez az egypiacosság is okozhatta, annak ellenére, hogy mennyiségi hiány miatt az EU-kvótákat 1993 óta nem tudtuk kielégíteni. Nem volt éppen gazdaságos az sem, hogy az értékesített bárányaink átlagsúlya igen alacsony, 20 kg.-körüli volt, a vágóbárányok minősége pedig tág határok között mozgott Az S/EUROP- minősítés szerint voltak ugyan E-kategóriások is, de a vizsgált árutermelő állományok 90 %-a „O” és „P”-kategóriába tartozott, az értékes húsrészek aránya is kedvezőtlen volt. A hazai tenyésztői szokások-a nyár végi, ősz eleji termékenyítések következtében a legtöbb bárányt húsvétkor kínáltuk eladásra. Éppen akkor, amikor a számunkra szinte egyetlen piacon a többi ország is megjelenik, s a „báránydömping” miatt az árak a legalacsonyabbak.  További probléma, hogy az EU. piacain lévő bárányárak szabják meg a hazai árak alakulását, azok pedig az újonnan belépő Románia és Bulgária olcsó áraival romlottak. A közhiedelemmel ellentétben a mi bárányainkra konkurenciát nem annyira Románia, mint inkább Bulgária jelent, mert ennek az országnak a húsfeldolgozó-kapacitása még mindig jelentős (itt nem szüntették meg a juhvágóhidakat), így exportjában nem az élőállat, hanem a hús a meghatározó. Egyébként az egy anyára számított átlagos hústermelésünk alacsony, mindössze 6,5-7,5 kg. Ezt a mutatót nem tudtuk javítani úgy sem, hogy a döntően meghatározó merinó mellett –igaz, kis létszámban-  a tenyésztésbe, elsősorban keresztezésekbe  bevontunk más fajtákat is.

Az import fajták „többet tudnak”, de igényesebbek is. Nem lehet elvárni azt, hogy a hazai merinó-tartási és takarmányozási körülmények mellett genetikai képességeik szerint termeljenek, ráadásul több fajtánál is honosulási problémák jelentkeztek.

Mint ismeretes, az EU-csatlakozásnál 1.146.000 egyedre szóló kvótát értünk el, igaz, ebbe a számba az anyák, az egy éven felüli jerkék, de a kecskék és az éven felüli gödölyék is beletartoztak. Ez azt is jelenti, hogy  az EU-s és hazai forrásokból származó normatív támogatást ilyen létszámra vehettük igénybe. Ezt követően a tenyésztési viszonyok konszolidáltabbak lettek.

Az ezredforduló utáni első évtized végéhez érkeztünk. Hol tartunk most, mennyit változott az ágazat és ha változott, ez a változás hozott-e mennyiségi növekedést és minőségi előrelépést ?

Bár a különböző támogatások,  köztük a területi és környezetvédelmi támogatások is javíthattak volna az ágazat jövedelmezőségén, a juhlétszám mégsem emelkedett, sőt ma is csökkenő tendenciát mutat. Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a korábbi EU-15-ökhöz képest mindössze 65 % . Az összlétszám ugyan változatlanul 1,2 milló, az anyák száma 1millió alá csökkent ( 980.000). A tulajdonviszonyok érdemben nem változtak ( kb. 86 % egyéni juhtartó, 14 % magántulajdonon alapuló társaság). Az állományok az évtized első éveihez képest némileg koncentráltabbak. A juhtartók közel 90 %-a ma is 300-nál kevesebb anyát tart, mintegy egyharmaduk 100-500 –közötti állománynagysággal bír. Az 500 fölötti létszámmal rendelkező gazdaságok aránya csak 6 %, az ezekben lévő anyajuhok aránya eléri a 35 %-t.   Az átlagos állománynagyság némileg nőtt, 160 db. A juhászatok országon belüli térségi elrendezősége megmaradt.

Az átlagos állománynagyság 160 db-körül van.

A juhtartás nemcsak termékelőállítási, de környezet-és tájvédelmi tevékenység is, sőt kulturális örökségünk része.

De ha már a létszámnál tartunk : szakmai szempontból már ma is a 300-1000 létszámú állományok jelenthetnék a tenyésztés alapját, de a családi farmgazdaságok átlaglétszáma 100-300 anya. Más kérdés hogy a költség-bevétel oldal egyenlege a mai számok mellett még a különböző támogatások ellenére sem lesz  pozitív akkor, ha a termelés szektortól függetlenül nem lesz hatékonyabb. A 100-alatti állomány legfeljebb kiegészítő jövedelmet adhat, helyesebb itt „hobbitartásról” beszélni, a „farm”-méret rendkívül árérzékeny, az 1000 fölötti létszámnál pedig a különböző járulékos költségek teszik ma lehetetlenné a nyereséget (pl. munkabér és ennek közterhei, technológiai karbantartás, esetleges beruházások, emelkedő szállítási költségek, takarmányköltségek stb.). Munkaszervezési szempontból egyébként az 500-anyás juhászat lenne kívánatos, ezt megfelelő technológia mellett 1 fő is elláthatja. A megélhetést biztosító átlaglétszámot behatárolni azért is nehéz, mert az függ a termelés színvonalától ( lehet 250 db., de 1000 db. is).

A létszámnöveléshez a most már hosszú-hosszú ideje meglévő, 1- 1,2 millió hektár-körüli nagyságú legelőterület adott volna, ezen megfelelő legelőminőség és tartástechnológia esetén akár 3-millió juh is lehetne ! A mezőgazdasági művelésből további gyenge adottságú területeket fognak kivonni. Ezeknek a területeknek a hasznosítására pedig a juh a legmegfelelőbb állatfaj, ráadásul hasznosításuknak nemcsak gazdasági, hanem környezetvédelmi, tájvédelmi vonatkozásaik is vannak. Figyelembe kell vennünk természetesen azt, hogy az egyre forróbb nyarak a legeltetési szezont megrövidítik, a fű egyes években már tavasz végére-nyár elejére „kisül”, nálunk nem annyira a téli hideg, mint inkább a nyári meleg ellen kell védekezni.

A tenyésztői munka csodákra képes ! A gyapjú remélhetőleg csak átmeneti elértéktelenedésével (bár ez már nem nevezhető átmenetinek) és a globális felmelegedéssel párhuzamosan az éghajlatnak megfelelő új világfajták jelentek meg, s nemcsak megjelentek, de egyre nagyobb teret hódítanak. Ilyen pl. a dorper juh, melyet „szőrös” vagy „meztelen” birkának is hívnak. Izmos testalkatú, teste csupasz, azt gyapjú helyett mindössze a háton lévő egyenes szőrszálak fedik, de ezeket is rendszeresen levedli. Nyírni tehát nem is kell, füröszteni sem, hiszen a külső élősködők kevéssé háborgatják. Vannak, akik a juhhúst éppen jellegzetes, „karakteres”  íze miatt nem fogyasztják. A dorper húsa ettől mentes, semleges ízű. Igénytelen, jó legelő, de akár a félsivatagi körülményeket is jól bírja. Több országban külső megjelenése és termelése miatt „kis marhának” titulálják.

Ha kevés a létszám, nem megfelelő az ágazat szerkezete, rosszak a fajlagos mutatók, gyenge a termékminőség, nincsenek megfelelő genetikai alapok, nincs feldolgozói kapacitás, korszerűtlen a tartástechnológia, nincs vagyonvédelem, sok kívánnivalót hagy maga után az állományok állategészségügyi helyzete, nincs juhászutánpótlás, a támogatások elsősorban nem a termeléshez kötöttek, ha sem mennyiségben, sem minőségben nem tudjuk kielégíteni a piac igényeit stb.-stb., akkor miről beszélünk ? Az előbbiek alapján a magyar juhászat totális megújulására, legalábbis változtatására lenne szükség, annál inkább, mert az európai piacokon kizárólag a minőség és a versenyképesség számít. A termelési verseny világszerte érzékelhető, de nekünk elsősorban Európát kell figyelnünk. A magyar juhásznak az angol, francia, spanyol juhásszal kellene már ma is versenyeznie, de ehhez először országon belül kellene saját érdekeit érvényesíteni , hozzáteszem, ehhez sokkal jobb szervezettségre is szüksége volna.  Az ágazat megújulásához alapvetően célzott pénzügyi forrásokra lenne szükség és ezek megléte esetén is legalább 4-5 évre ahhoz, hogy a változtatásoknak már érezhető gyakorlati eredménye legyen ! Ha mindez igaz, még egy optimista embernek is ez az első gondolata : hozzá se kezdjünk !

Az nem elég, ha-miként az eddig történt- a termelési vertikum egy-egy elemén változtatunk ! Volt, aki  keresztezéssel állománya genetikáját javította, volt, aki a tartáson változtatott, volt, aki a vagyonvédelmet erősítette, volt, aki az állategészségügyi technológián javított a preventív kezelések bővítésével, stb. Ez részeredményeket hozhat ugyan, azonban az ágazat jelenlegi szintjén a termelés minden elemén fokozatosan változtatni kellene !

Mindez persze mit sem ér, ha a jelenlegi jutalékos rendszeren alapuló kereskedelmet nem váltja fel a termeltetésre alapozott, új piacokat is feltáró kereskedelem.

A helyzet mégsem ennyire letaglózó ! Vannak azért mintagazdaságaink, melyekben az állatlétszám, a fajta, a termelési technológia is az európai élvonalhoz közelít, sőt van olyan területünk is, ahol a hústermelés végső állomása az EU-s akkreditációval rendelkező vágóhíd, vagyis megvalósul a termelési integráció.

Megfigyelhető, hogy ezekben üzemen belül fajtatiszta és keresztezett juhok egyaránt vannak, a tenyészállat-utánpótlás biztosított (legalább évi 20 % ).

Jó húsformák.

A baj csak az, hogy kevés ilyen gazdaságunk van , melyekben az egész termelési környezet komplett telepként működik (fajta vagy fajtakonstrukció, telep tenyésztési-és tartási technológiája, műszaki állapota, legeltetésre alapozott „önkiszolgáló”takarmányozás, állategészségügyi technológia, munkaszervezés, értékesítés, stb.)

A fehér racka „ellenáll” az őshonosok csökkenésének.

Jelenleg a kedélyeket a juhok elektronikus jelölésével kapcsolatos EU-szabály is „borzolja”.

A versenyhelyzet tehát folyamatos fejlesztést igényelne ! Sok mindenről beszéltünk, csak a legfontosabbról nem ! Az emberről ! Mindehhez azonban  juhászok, gazdák kellenek (kellenének !)  Majd akkor lesz a juhász-szakmának (mert az szakma a javából , melyet úgy mint régen, ismét oktatni kellene ! ) nagyobb a társadalmi elismertsége, ha a birkának is nagyobb lesz a „becsülete” ! Bár lehet, hogy még ez sem lesz elég, hiszen :

„Juhásznak nem lenni, születni kell !”- mondta a bevezetőben említett juhász.

A XX. század második felétől kezdve soha nem tapasztalt mértékben fellendült gyógyszer- és vegyipar a különféle kemikáliák, szintetikus gyógyszerkészítmények, rendkívül gazdag választékával árasztja el a piacot, a rászorultak milliárdjait, az egész emberiséget. Ugyanakkor a nap, mint nap megjelenő újabb és újabb gyógyszerekről nem egyszer rövid időn belül bebizonyosodik, hogy gyógyító hatásuk mellett jelentkező káros mellékhatásaik miatt hosszú távon nem alkalmazhatók. E közben az emberek egyre nagyobb hányada törődik komolyan az egészségével, igyekszik minél természetesebben élni, igyekszik a kémiai ipar ellenében, az önmaga és környezete mérgezésére irányuló folyamatot lassítani, megállítani, netán visszafordítani. Ezt igazolja az is, hogy a humán egészségügy területén már több mint tíz éve megszületett a természetgyógyászati törvény, továbbá az is, hogy saját egészségük megtartása vagy visszaszerzése érdekében mind többen keresik fel az orvosi diplomával rendelkező vizsgázott természetgyógyászokat (sajnos sokszor a képzetleneket is) és hogy a környezetükben élő háziállataik részére is igénylik a természetgyógyászaton alapuló alternatív gyógykezelési módszerek valamelyikét.

A fentiekben vázolt folyamat kiteljesedésének irányába mutatnak azok a tendenciák is melyek az ökológiai gazdálkodás, ezen belül a bio-állattartás világméretű terjedését jellemzik. Kialakult a fogyasztói társadalomnak egy olyan rétege, amely már rendszeresen igényli a bio-élelmiszereket, a másik oldalon pedig egyre inkább szaporodnak azok a kisgazdaságok, családi méretű vállalkozások, amelyek szigorúan ellenőrzött, nemzetközileg standardizált minőségben állítják elő ezeket.

Az ökológiai gazdaságokban szigorú Európai Uniós normatívák szabályozzák az állatok szállítását, elhelyezését, tenyésztését és gyógykezelését is. Számos olyan eset van, hogy az ún. hagyományos, (más néven akadémikus vagy allopátiás) orvoslásból jól ismert gyógyszerek nem, vagy csak nagyon szigorú megszorítások (dupla hosszú várakozási idő) mellett alkalmazhatók ezekben az állományokban. Ilyen esetekben mindenképpen az alternatív módszerek valamelyikéhez kell folyamodnia a kezelő állatorvosnak, ehhez azonban ismernie kell azok működési elvét és alkalmazási lehetőségeit.

Minden bizonnyal ez a felismerés vezette a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának és jogelődjének az Állatorvos-tudományi Egyetemnek vezetőit is, amikor az elmúlt két évtized során lehetővé tették, hogy azok az állatorvosok, akik indíttatást éreztek a megszokottól eltérő „alternatív” gyógyítási módszerek elsajátítására is, posztgraduális képzés kertében megtehessék azt. Ebben az időszakban több mint száz fő hallgatott akupunktúrás és mintegy hetven fő homeopátiás továbbképzést. Többségük eredményes záróvizsgát tett, és ma már az alapdiplomájuk mellett nemzetközileg is elismert homeopátiás állatorvosi diplomával rendelkeznek, s mindennapi állatorvosi gyakorlatukban alkalmazzák is ezeket az ismereteket.

2001 óta az állatorvosi hívatást választott egyetemi hallgatók már az alapképzés idején fakultatív tantárgy keretében ismerhetik meg az alternatív állatgyógyászat legfontosabb módszereit, azok előnyeit, alkalmazásuk lehetőségeit és határait.

Megértik azt, hogy az alternatív módszerek sem „csodaszerek”, hanem olyan csodálatos módszerek, amelyek segítségével a szakember

- kiszélesítheti terápiás lehetőségeit,

és szükségtelen mellékhatások veszélye, valamint káros maradványanyagok felhalmozódása nélkül

- növelheti betege gyógyulási esélyét,

- meggyorsíthatja a gyógyulás folyamatát és

- fokozhatja annak biztonságát.

A Magyar Állatorvosi Kamara 2005. februárjában megalakított Alternatív Állatgyógyászati Tagozata azokat az állatorvosokat fogja össze, akik a különféle alternatív módszereket elsajátították, és rendszeresen alkalmazzák mindennapi gyógyító és megelőző tevékenységük során. A Tagozat által szervezett rendszeres képzések és továbbképzések nemzetközi szinten is elismertek. A Tagozat soraiból kerülnek ki azok az előadók, akik mind az alapképzést, mind pedig a posztgraduális képzést végzik, az Őstermelő - Gazdálkodók Lapja következő számaiban pedig megismertetik olvasóinkat néhány alternatív állatgyógyászati módszerrel és azok gyakorlati alkalmazásának lehetőségeivel.