A vadon élő állatok a természet szerves részei

Olyan részei a természetnek, mint maga az ember vagy az ember által tartott állatok, termesztett növények. Minden természeti tényező élni, szaporodni akar, ami gyakran okoz összeütközéseket egymással, keletkeznek károk akár a vadban, akár az ember által termelt dolgokban, vagy használati eszközökben. A mezőgazdasági termelésben leginkább a növénytermesztés, kertészet területén tapasztalhatók vadak által okozott károkozások, amik lehetnek jelentéktelenek, de gyakoriak és nagy horderejűek is, különösen az értékes kultúrákban, mint pl. az erdészet, a gyümölcs vagy zöldségtermesztés.

Közismert, hogy a vadakat védeni kell, de megfelelő gazdálkodás keretében. Ezt szabályozza az 1996. évi LV. törvény, amelynek teljes címe tükrözi tartalmát is: „A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról”. Ennek megfelelően kell az életben eljárnunk és így szeretnék néhány dolgot leírni beleértve saját tapasztalataimat is.

Mik is azok a vadon élő állatok, vadak, amikről mint vadászható fajokról szól az említett törvény? Röviden szólva minden, a természetben szabadon mozgó állat, amit az idevonatkozó jogszabály meghatároz. Ezek száma jelentős, egészen pontosan 34 faj, melyből nagyvadnak minősül a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a muflon, a vaddisznó, a szikaszarvasok.

Az apróvadfajok száma nagyobb, ezek közül a jelentősebbek a mezei- és üregi nyúl, a fácán, a fogoly, a récefélék, a varjuk. De ide sorolja a vadászati törvény, pl. a vetési ludat, a rókát, a házi görényt, a nyestet, a szárcsát, az erdei szalonkát, a szarkát és több más fajt. Amint látható, ezen fajok jelentős része kárt okozhat, de hasznot is hajthat a mezőgazdasági termelés szempontjából vizsgálva.

A vad az állam tulajdonában van. A vadászatot a vadászati joggal felruházott szerv gyakorolja. A vadászati jog – mint vagyonértékű jog – a földtulajdon elválaszthatatlan részeként a vadászterületnek minősülő terület tulajdonosát illeti meg.

A vadászati jog a vad, valamint élőhelyének védelmével és a vadgazdálkodással kapcsolatos, továbbá a vadászterületen szabadon élő vadnak az arra jogosult által történő elejtésére, elfogására irányul, valamint egyéb kötelezettségek és jogosultságok összessége.

A vadászati jogosult leggyakrabban valamely Vadásztársaság, amely önálló jogi személy, saját nevével, szervezettel, szakemberekkel, gazdálkodással, adminisztrációval látja el tevékenységét. Felelős a területén a vadgazdálkodásban történtekért, ezen belül a vadak által okozott károkért is a törvény által leírtak szerint.

Általános adatok

Célszerű megismerni a vadgazdálkodással kapcsolatos néhány dolgot, statisztikai adatot, ugyanis a vadgazdálkodás nemcsak a vadászatból, és a szórakozásból, a vadkárokból áll. Mindjárt elsőnek tekintsünk rá az Országos Vadászati Adattár legfrissebb néhány adatára.

A 2008/2009 vadászati év néhány kilövési adata:

Közismert, vagy kevésbé közismert, miszerint a vadak nemcsak a mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti területeken táplálkoznak, hanem azok részére a vadászatra jogosultak bizonyos mennyiségű takarmányt is biztosítanak, amit az úgynevezett vadföldeken termelnek meg.

Az adatok szerint ez a következő:

Országosan közel 34 ezer hektár vadföld van, amiből a megyei ezer. Vadlegelő országosan 32 ezer hektár létezik, amiből a megyei szintén ezer. Felhasználtak 16 ezer tonna szálastakarmányt, 89 ezer tonna szemest, hatvanezer tonna lédús takarmányt a vadak etetésére. A vadászatra jogosultak könyvelési adatai szerint a legutóbbi éves gazdálkodásban országosan és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is nyereség mutatkozik. A nyereségben természetesen benne van a vadkárokra kifizetett jelentős összeg mérséklő hatása is.

Mindezen adatok ismeretében célszerű átgondolni a vadkárokat, azoknak a gazdálkodással szükségszerűen velejáróit objektíven, szubjektumoktól lehetőleg mentesen.

Vadak által okozott károk vannak, azok elkerülhetetlenek.

Ennek megfelelően a törvény (és végrehajtási rendeletei) konkrétan rendelkeznek ezekről, leírva azon vadfajokat is, amelyek károkozása esetén kártérítésre számíthat a kárt szenvedett. A vadászatra jogosult a vadászati törvényben foglaltak alapján köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsösben a szántóföldön, az erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár öt százalékot meghaladó részét. A vadkár megtérítésére az köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetőleg vadászterületéről a vad kiváltott.

A vadgazdálkodással kapcsolatos másik (és harmadik) oldal:

A vadászatra jogosult köteles a károsultnak megtéríteni a vadászterületen a vadászati jog gyakorlásában résztvevő személyek által a mezőgazdasági terményekben, termesztett növényállományokban a vetéstől a betakarításig, az erdőben, a védett természeti értékekben, a vizek halállományában, a szőlőben, valamint gyümölcsösben másnak okozott kárt. A harmadik rendelkezés e téren: aki a vad elpusztításával, befogásával, zavarásával, vagy bizonyíthatóan erre irányuló kísérletével a vadászatra jogosultat a vadászati jog gyakorlásában akadályozza, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni.

A vad és vadászati károkat lehetőleg meg kell előzni

A károk megelőzése érdekében a vadászatra jogosult köteles a vadriasztásról gondoskodni, a károkozás közvetlen veszélyéről az érintett föld használóját értesíteni, a vadászati jogát úgy gyakorolni, hogy a föld használójának gazdálkodási tevékenységével az összhangban legyen. Köteles ugyanakkor szükség esetén vadkárelhárító vadászatot tartani, ha szükséges, ehhez az engedélyeket beszerezni. A vadászatra jogosult a föld használójának hozzájárulásával annak területén vadkárelhárító berendezéseket, pl. vadászleseket állíthat fel. Ennek költségeit ő maga, vagy megállapodás szerint, a föld használójával közösen viseli. A károk megelőzése érdekében a föld használójának is vannak kötelezettségei (és természetesen érdekei): köteles közreműködni a vadászatra jogosulttal a vadkár elhárítása érdekében. /Ez nagyon fontos!!!/  Köteles a károkozás közvetlen veszélye esetén tapasztalatairól a vadászatra jogosultat értesíteni. Köteles kímélni a vadállományt. Amennyiben úgy látja, hogy a vadállomány túlszaporodott, jogosult a vadászati hatóságnál (MgSzH) állományszabályozó vadászat elrendelését kezdeményezni. Amennyiben a rendes gazdálkodás körét meghaladó közreműködést végez, ellenszolgáltatás illeti meg. (Vitatható a „rendes gazdálkodás körének” fogalma, de a joggyakorlat több példát is hoz erre. l: vadriasztó szerekkel való rendszeres permetezés, kerítésépítés a nem nagyértékű kultúráknál, ültetvényeknél, őrzés, vadak kihajtása bekerített területről. Ezen esetekben célszerű a megállapodás az így felmerült költségek megosztására a vadásztársasággal.

Ha mégis van vadkár vagy vadászati kár

A vadkár, a vadászati kár, valamint a vadban okozott kár megtérítését a kár bekövetkezésétől – ha folyamatos a kártétel, az utolsó kártételtől – számított harminc napon belül lehet igényelni. A határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye. A kár megállapítását megfelelő képesítéssel rendelkező szakértő végezheti. Első bejelentést legcélszerűbb a vadásztársaság vezetőjénél tenni, és megkísérelni az egyesség megkötését. Ha ez sikertelen, a község (város) jegyzőjénél kell írásos bejelentést tenni a kárról. Ez illetékköteles!  A jegyző rendeli ki a szakértőt, aki a kárt megállapítja, majd ezen kárösszeg ismeretében a jegyző a felek összehívása után egyesség létrehozását kísérli meg. Akár születik egyesség, akár nem, a tényt jegyzőkönyvbe foglalja. Ha van egyesség, annak megfelelően járnak el a felek: fizetendő kárösszeg, fizetési haladék, részletfizetés, határidők, stb. Ha nincs egyesség, a jegyzőkönyvvel a bírósághoz lehet fordulni 30 napon belül. Ahol polgári peres út következik, annak minden szabályának betartásával, időigényességével, de ideértve az illetékfizetést, a valószínűsíthető többszöri tárgyalást, az újabb szakértő bevonását és annak költségét és beleszámítva a szubjektív tényezőket: idegesség, esetleges sértődések, haragosi viszonyok kialakulása. Lehetnek fellebbezések, meg képtelen helyzetek is kialakulhatnak: tárgyalási halasztások, meg nem jelenések, fizetésképtelen kötelezettek, végrehajtási eljárásba torkolló ügyek, időközbeni csőd vagy felszámolási eljárások, stb. Az illetékes bíróságnál – ha ezt a körülmények indokolják, mint pl. a mielőbbi betakarítás, vagy a termés romlása – lehet előzetes bizonyítási eljárást kérni. A jogi út igénybevételénél célszerűnek látszik ügyvédi segítség igénybevétele, mert a tapasztalat szerint ezek az ügyek sok egyedi elbírálást és bonyolult jogszabályi előírások betartását követelik meg.

Néhány tapasztalat

Címszavakban, rövid mondatokban néhány vadkárszakértői tapasztalat, amiből érdemes tanulságot levonni:

•  Késve jelenti be a vadkárt a károsult (ugyan ki járja be a sokhektáros kukoricáját, napraforgóját akár hetente is?);
•  Nem ismeri fel a földhasználó a vadkárt, más egyébre gyanakszik;
•  Idős, beteg, távollakó csak igen ritkán látja a földjét, és határidőt mulaszt;
•  Jogszabályi ismerethiánya miatti határidő-mulasztás;
•  Első alkalommal nem a vadásztársaságnak szól a földhasználó, vagy nem azt informálja, és amíg beindul a „törvényes eljárás” újabb károk keletkeznek;
•  A vadásztársaságnak jóindulatú jelzéssel célszerű bejelentést tenni (ők többnyire falubeliek vagy környékbeliek) nem pedig hangoskodással, fenyegetéssel;
•  Több esetben a károsult maga akarja „megvédeni” területét a nagyvadak ellen /?/;
•  Az igazgatási, bírósági eljárások időigényesek, de közben cselekedni kell, hisz azzal, hogy bejelentettem, vagy megy a per, a vad tovább károsít;
•  Jelentéktelen vadkárt jelezni kell ugyan, mert fokozódhat, de nem kell „felnagyítani”;
•  Nagy jelentősége van a szomszédságnak, ahonnan a vad kijár: pl. erdő, nádas, amire fokozottan kell figyelni;
•  Nem működik a földhasználó együtt a vadászokkal, pedig csak ők rendelkeznek idevonatkozó szakértelemmel, szervezettel, esetleg fegyverekkel;
•  Magánszakértő bevonása nem célszerű, csak abban az esetben, ha a két fél ebben megegyezik, és előre kikötik szakértői véleményének elfogadását;
•  Tárgyalásokon, vagy kint a mezőkön gyakori a személyeskedés, fenyegetőzés;
•  Gyakori a megegyezés, egymás kölcsönös segítése, tiszteletben tartása.

Megegyezés, megegyezés, megegyezés

Idős, tapasztalt igazságszolgáltatásban gyakorlott emberektől szoktam hallani: jobb most azonnal egy szerény kárösszeg megegyezéssel, mint egy nagy összegű pernyertesség több év múlva. Fülébe cseng mindenkinek ilyenkor a közmondás: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. (Persze ugyebár ez utóbbiak is vadak!) A megegyezés, az együttműködés életünk alapja kell, hogy legyen, persze nemcsak a vadkárok esetében! Szubjektív dolog, amit nem szabad elfelejteni: a vadgazdálkodásban dolgozókkal egy faluban élünk, netán rokonok vagyunk. A békés egymás mellett élés elve szerint kell cselekednünk.

Nemrég információkhoz jutottam az egyik Szabolcs-megyei vadásztársaság munkájáról, a Bockerekről. Sokirányú tevékenységükből néhány kiemelt dolog: 7800 hektár területük van a Beregi tájegységen. 27 tagjukból 18 a társaság területén földtulajdonos, földterületük változó nagyságú: 2-400 hektár a szóródás. 2008 évben a vadkárra fordított pénzösszeg 1,4 millió forint. Ezen tervezett összeg 2009 évre 3 millió. 26 főnek adtak vadkárt peren kívüli megállapodások alapján, aminek nagysága változó volt: 20 és 215 ezer forint közötti összegben. Bírósági ügy egy volt, melyben hosszú idő után peren kívüli megállapodás született. Néhány esetben vettek igénybe a károsulttal közösen szakértőt kármegállapítás céljából, ennek során a szakértői véleményt minden esetben elfogadták. Az elmúlt évtizedben erdőtelepítések védelmében tízezer méter vadhálót vásároltak kerítésnek a telepítések köré közösen az erdőtulajdonossal: általában a vadásztársaság adta a vadhálót, a kerítésépítéskor gépi munkát adott, az erdőgazdálkodó többnyire a kerítésoszlopokat, a kézi munkát adta.

A napraforgónál volt nagy vadkár, illetve annak veszélye a szarvas vadfajnál. Itt a gyakorlatban a villanypásztor bizonyult legjobb védelemnek. Ezt közösen vették, és telepítették, de a villanypásztor anyaga a földhasználóé maradt, amit köteles a későbbiekben is használni.

Az együttműködés keretében azért vannak súrlódások, egyet nem értések, mint azt a kifizetett vadkárösszeg is mutatja. Mégis néhány tényező, amiben együttműködnek a többséggel:

•  Fuvar biztosítása a vadászlesek elhelyezésében;
•  Vadveszélyes táblák körül gyom és kultúrnövény lekaszálása nyiladéknak;
•  Útjavításokban együttműködés;
•  Növényfajták kiválasztásában konzultáció: törekedni olyan fajt, fajtát vetni, amit a vad kevésbé szeret, pl. szálkás búza, rozs, tritikálé.

Tapasztalat, miszerint a jelenleg engedélyezett vadriasztószerek - bár használják közös költségviseléssel több gazdánál - kevésbé hatékonyak és drágák (Cervacol extra, Dendrocol 17 SK, Forester, Vadóc, Wam extra rosarat). Emellett jobb eredmények vannak egy egyedileg engedélyezett Armacol nevű anyaggal. Ezt díjmentesen adják a földhasználónak, és a használatát is bemutatják. A földbérleti díj 300 Ft/év/ha. Ezt évente fel lehet venni és az igényt öt évig lehet a gazdáknak érvényesíteni, hacsak nem határoznak úgy, hogy ebből a pénzből közös dolgot csinálnak, mint pl. útkarbantartás.

Együtt szemlélve a vadgazdálkodást, annak a mezőgazdasági termelést érintő részét, látva jó példákat és ismerve rosszakat is, félre kell tennünk az indulatokat, együtt célszerű működni a vadgazdálkodókkal. Ha mégis vannak károk – márpedig az gyakran előfordul – megfelelő módon kell rendezni. Mert mindenkinek meg kell élni!

Király Sándor

(Jelen szakmai anyag  teljességében /az itt kimaradó ábrákkal/ megtalálható a 2010/5-ös Őstermelő- Gazdálkodók Lapjában- a szerk.)

Tessedik Sámuel, aki 1742. április 20-án a Pest megyei Albertin látta meg a napvilágot, tanulmányai befejezése és külföldi tapasztalatszerző útjai után visszatért a hazába. Egy fél évig Surányban Sréter György kastélyában udvari lelkészként tevékenykedett, ahonnan Szarvasra került. Szarvason az ötven évig ellátott papi hivatása mellett sokirányú tevékenységet folytatott, a teljes felsorolástól eltekintek. Polihisztor volt, a nép felemelkedéséért, a táj és a település fejlesztéséért tevékenykedett. A vizek szabályozását, az öntözést, a talajjavítást és a fásítást elsődleges fontosságúnak tartotta, ezért a melioráció hívének és elindítójának tekinthetjük. A melioráció jobbítást és javítást jelent, melyhez én is közel kerültem Szarvason a középiskolai tanulmányaim során. Termelési vezetőként, szakemberként a Tessediki példa nyomán 1949-től több beruházás kezdeményezésében és kivitelezésében vettem részt.

100 lóerős lánctalpas erőgépeket és a telepítéshez szükséges munkagépeket szerveztem a Debrecenhez tartozó, nyírségi mezőgazdasági művelésre nem alkalmas, gyenge minőségű homok területek erdősítéséhez. Az üzemi és a térségi meliorációt Hajdú-Bihar megyében terveztük és kivitelezését elvégeztük. A meliorációs fejlesztések országos programmá szélesedtek, melynek során a túlzottan nagy táblaméretek kialakítása miatt az erdők, fasorok, bokros területek megszűntek és a vizes élőhelyek is felszámolásra kerültek. E miatt dolgoztuk ki (Köhler M. és Kovács B.) a „Vegyszermentes állandó refúgium (menedék) területek kialakítása és fejlesztése a mezőgazdasági üzemekben és azok környékén” programot. Az utóbbira azért volt szükség, mert Szovjetunióból hozzánk is átterjedt a természet erőszakos átalakításának a programja. Az utóbbi ott és nálunk is sok kárt okozott, melynek hatása ma is érezhető.

A víz, a mező, az erdő és a vadgazdálkodás összhangjának jelentősége

A víz, az élővilág legfontosabb nélkülözhetetlen eleme, hiánya világ számos országában óriási problémát okoz. Ahol van elegendő víz, ott meg a szennyezése okoz gondot, amit nem szabad megengedni, mivel az emberiségnek, az állat és növényvilágnak károsodását idézzük elő.

A mezőgazdaság által előállított élelmiszernek és takarmánynak is egészségesnek kell lenni, mert ellenkező esetben az ember, a házi állatok, a növényevő vadak egészségkárosodást szenvednek. A káros hatások ott jelentkeztek ahol 1988-ig a meliorációs fejlesztések a nagyüzemi gépesítési feltételek érdekében történtek. Itt alakultak ki az erdő, facsoportok, fasorok-bokrok nélküli hatalmas táblaméretek. Az utóbbiak miatt kezdtük meg az állandó refúgium /menedék/ területek, tervezését és kivitelezését a meliorációt végző üzemekben.

A meliorációhoz kapcsolódó üzemi környezetfejlesztés refúgium (menedék) területekkel

Bárándon az „Új Élet” Mg. TSZ-ben az 1976-ban megkezdett meliorációs fejlesztések I. és II. ütemének a befejezése után a táblásításból kimaradt, nagyüzemi művelésre nem alkalmas területek fásítására-erdősfoltok kialakítására nyílt lehetőség, ezek váltak menedék területekké.

A III. ütem területén, ahol még nem végeztek meliorációs beruházást, előre kijelölésre került 450 ha mélyfekvésű szikes szántó, legelő és rét művelési ágú terület víztározó létesítése céljából. Továbbá az ütem területén levő erdők-erdőfoltok és facsoportok üzemi védelem alá kerültek és nem lettek megszüntetve.

A bárándi példa alapján Hencida „Új Élet” és a Bélmegyer „Új Barázda” Mg. TSz-ekben már a meliorációs tervezéssel egy időben a refúgium (menedék) területek védelme és fejlesztése figyelembe lett véve/ a meglévők megtartása és az újak létesítése/, mindkét esetben egyeztetve az ottani érdekeltségű Erdő és Vadgazdaságokkal.

A három helységben az ottani mezőgazdasági üzemekben kivitelezett meliorációs fejlesztések közben és a megvalósításuk után több szakmai tanácskozást és gyakorlati bemutatót szerveztünk. Bemutattuk, hogy a fejlesztésekkel egy időben hogyan lehet megtartani és elősegíteni az erdő és vadgazdálkodás érdekeit, melyek környezetvédelmi szempontból is jelentőséggel bírnak, mivel a területek kemikáliáktól mentesek. Az állandó menedék területek mellett vadgazdálkodási szempontból fontos lehet kisebb méretű területeken a határ különböző részein az olyan növények termesztése melyeket a vadak kedvelnek, szívesen fogyasztanak /pld. szemesszirok, kukorica, csicsóka stb/. és benne időszakos menedékre is találnak.

A refúgium (menedék) területek haszna

Az országosan védelem alá helyezett területek mellett, a refúgium területekkel bővül a kemikáliától mentes környezet. Az utóbbi területeken megmenthetők az ottani ritka növény és állatfajok. Különös jelentőséggel bír, hogy a mezőgazdaság számára hasznos rovarok és a talajmikróbák kemikália mentes környezetet találnak. Az állandó refúgium területek növelik az erdősültséget és a vadgazdálkodás számára is hasznosak. Az üzemi víztározók a mezőgazdaság részére alkalmasak öntözésre, halasításra és vízi szárnyasok nevelésére. A vadgazdálkodás területén a vadak vízellátását és a vízivad élőhely növelését is szolgálják. A refúgiumok kialakítása után növekszik a terület vadeltartó képessége.

A jelenlegi helyzet értékelése, ajánlások

Ma egy új helyzettel kell szembenéznünk, amikor a mező-erdőgazdasági és egyéb tulajdonba levő területek vonatkozásában a jobbítás, javítás mellett azokon refúgiumokat szeretnénk kialakítani. Az utóbbira szükség van, mert a Kárpát-medencében rá kell jönni, hogy az élelmiszer termelésben sürgősen technológia, a környezetvédelemben szemléletváltásra van szükség. Helyes lépés volt a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a környezetvédelem és a vidékfejlesztés irányításának az összevonása, várjuk e területen a felemelkedéshez vezető intézkedéseket. E területen a döntéshozóknak megvan a lehetősége a termőföld magyar kézben tartására és további termelésből való kivonásának leállítására, mivel 1978-tól 500.000 ha került kivonásra Adat: Dr. Radics Katalin főosztályvezető Sárközy Péter Tudományos emlékülésén elhangzott előadásából (Piliscsaba 2010.09.10.).

A vizeink (ivó, forrás, gyógy, élő és talajvizek) és a környezetünk védelmére a vidék vasúti hálózatának visszaállítására és az itt élő emberek helyzetének a javítására is intézkedésekre van szükség.

Az 1910. évi ár- és belvizek a Kárpát-medencében lehullott csapadékok nagy károkat okoztak, ezek kivédésére nem vagyunk felkészülve. A területek egy részét /még ma is belvizek borítják, szükség van a belvízhálózat felújítására, a víztározók építésére /állami, üzemi/, a belvizes táblarészek egy részének az erdősítésére. A jelenlegi birtok szerkezet mellett a tulajdonosok együttműködésével, állami támogatások biztosításával a meglévő termő területeinket meliorálni /jobbítani-javítani/ kell a következő években. A vegyszer mentes refúgium területeket kell kijelölni és kivitelezni a környezetvédelem, az erdő- és a vadgazdálkodás érdekében. Amint a településeken egyre nagyobb az igény a kipufogó gázoktól mentes sétáló övezetekre, úgy szükség van a termelésbevont területeken a menedék területekre. Ezekhez kell sorolni az ökológiai gazdálkodásba vont termő területeket, mint a menedék területek növelésére is alkalmas termőhelyeket.

Mindezeket nem magunk, hanem az utódaink a felnövekvő magyar nemzedék érdekében, az idősek a fiatal gazdákkal összefogva szennyezésmentes környezetben fogják előállítani az egészséges élelmiszert a hazai és a külföldi piacok számára. A vidék legfontosabb ágazatává kell fejleszteni a mezőgazdaságot-élelmiszeripart, melynek háztáji gazdasága lehet egyes területeken a falusi turizmus. Mindkettő jelentős munkaerő létszám foglalkoztatásával elősegítheti a vidéki munkanélküliség csökkentését és a jobblét megteremtését.

A gyakorlati ismereteink birtokában, azon kis-, közép- és nagyüzemek számára, akiket érdekel a refúgium területek kialakítása, elérhetőségünk: 06-20-932-0292

Dr. Köhler Mihály

nyugalmazott főmunkatárs,

környezetvédelmi és mezőgazdasági szakértő,

Debreceni Egyetem AMTC

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Bálint P. /főszerkesztő 2002/ A reformer Tessedik, Tessedik Sámuel Főiskola, Szarvas

Köhler M., Kovács B. 1985. Meliorációs tájrendezés és a menedékterületek. Nimród. 105.évf. 2.sz. 55-56. p.

Köhler M. /1992/ Vegyszermentes állandó /refúgium/menedék/ területek kialakítása és fejlesztése a mezőgazdasági üzemekben és azok környékén Technika, XXXVI. Évf. 3. sz. 14-15 p.

Köhler M., 2002 Fenntartható mezőgazdaság refúgium /menedék/ területekkel

JUTAKO Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági, Víz- és Környezetgazdálkodási Kar

(Az ajánlott irodalom megrendelhető a fenti telefonszámon.)

(Jelen szakmai anyag teljességében /az itt kimaradó ábrákkal/ megtaláható  a  2010/5 -ös Őstermelő- Gazdálkodók Lapjában-  a szerk.)

  Az ember uralta élőhelyeken, elsősorban a gazdálkodásnak köszönhető élőhely átalakításoknak, és a gazdálkodási folyamatokból adódó, a természetesnél jelentősen drasztikusabb, táplálék ellátottság változások miatt, csökken a hozzáférhető táplálék kínálat. A táplálékhiányos időszakok egyrészt csökkenthetik az adott terület eltartóképességét, másrészt növelhetik a kultúrnövények állományaiban történő károkozást. Ennek részbeni kivédésére a legtöbb vadászterületen kiegészítő takarmányozást végeznek, ezzel próbálják meg az adott élőhely táplálékviszonyait kiegyenlíteni, a vélhető kártételt csökkenteni és egyes esetekben a vadállomány speciális produktumait (szaporodását, trófeanagyságát) növelni. A vadgazdálkodásban ennek a takarmány kihelyezésnek számos módját ismerjük. Ezek közé tartozik a különböző etetőkben történő közvetlen takarmány kihelyezés; a takarmány vadászterületen történő megtermesztése, majd a hozzáférés biztosítása; a vadföldgazdálkodás; vagy éppen különböző mezőgazdasági kultúrák lábon történő megvétele és helybenhagyása.

A vadgazdálkodás során végzett takarmányozás három, egymástól jellegében, céljaiban és technológiájában is elkülönülő területre osztható fel: a vadászterületen, a vadaskertekben és az intenzív vadtenyésztésben történő vadtakarmányozásra. Mindhárom területre igaz, hogy az alkalmazott takarmányok és azok értékelése megegyezik az állattenyésztésben alkalmazott ismeretekkel, ezért elsősorban e három terület közötti különbségeket, illetve a különlegességeket emeljük ki.

A szabadterületi és a vadaskertben történő vadtakarmányozás a területen felvehető tápanyagok és természetes takarmányok kiegészítője, egyes esetekben és alkalmakkor pótlója. Különösen igaz ez az ivóvíz és az ásványi anyagok pótlása esetén, amely szintén a vadtakarmányozás részét képezi. A kiegészítés mértéke a kertekben belül természetesen nagyobb, mint a vadászterületen. Ezekben az átlagosan 200-500 hektáros bekerített területeken, a természetesnél lényegesen magasabb állománysűrűséget tartanak fent, az esetek többségében az adott faj, egy egyedének átlagos mozgáskörzeténél lényegesen kisebb területen.

A takarmányozás a legtöbb esetben időszakos. Végrehajtása során nemcsak a vadra, hanem a természeti környezetre is figyelemmel kell lenni. Alapja a takarmányozandó faj igényeinek, egyedsűrűségének és az adott faj szempontjából a táplálékhiányos időszakok ismerete. Fontos, hogy a táplálékhiány az év bármely részében kialakulhat, azaz ebben az esetben nem csak a téli táplálék-szűk időszak áthidalásáról van szó. A fácáncsibék számára például kritikus a kikelés után időszak rovar ellátottsága. Ezen csak jól művel vadföldekkel és a permetezések mérséklésével tudunk segíteni. A mezei nyúl számára az aratás után időszak válhat kritikussá. Az ilyenkor kijuttatott lédús takarmány a szó szoros értelmében is életmentő lehet. A fentieken túl a takarmányozás célja lehet magasabb állománysűrűség fenntartása vagy akár egyes produktumok (pl. trófea, vagy felnevelt malacszám) célzott növelése. A megfelelően végzett vadtakarmányozás általában csökkentheti a vad mozgáskörzetét, ezzel biztonságosabbá teheti a vadászatot és csökkentheti a vad károsítását. Végül, de nem utolsó sorban a takarmányban szükség esetén – bár nagyon nagy óvatossággal és odafigyeléssel -, de akár gyógyszer adagolására is sor kerülhet[1].

A szabadterületi vadtakarmányozást - ha azt folyamatosan végezzük - gyakorlatilag kiegészítő takarmányozásnak tekinthetjük. A megfelelő kiegészítő takarmányozással növelhetjük a terület eltartóképességét és/vagy hozzáférhetővé tehetünk egyes, egyébként az adott területen nem, vagy csak nagyon korlátozottan rendelkezésre álló táplálékalkotót. A csak alkalmankénti, a vészhelyzetekre, potenciális éhezési szakaszokra koncentráló takarmányozást nem tekinthetjük kiegészítő takarmányozásnak, helyesebb „vészhelyzeti”, vagy „életmentő” takarmányozásnak hívnunk.

A vadaskertekben soha nem koncentrálhatunk csak a vészhelyzetekre. A kerti technológiától függően, de mindenképpen az egyes egyedek életében létfontosságú szerepet játszó takarmányozást kell végeznünk. Azaz ellentétben a szabadterülettel itt már nem kiegészítő, hanem létfenntartó szerepe van az általunk kijuttatott táplálékoknak. A vadaskerteken belül általában a több részre osztott vaddisznós kertek malac és süldő nevelő részei hasonlítanak tartás és takarmányozás technológiájukban az állattenyésztés során alkalmazottakkal. A több száz hektár kiterjedésű vadászkerti részeken végzett takarmányozás technológiájában többnyire már a szabadterületivel megegyező, míg az alkalmazott takarmányokban és a kijuttatott takarmány fontosságában még az extenzív állattenyésztéssel mutat hasonlóságot.

Az intenzív vadtenyésztés esetében a takarmányozás szerepe és célja megegyezik az állattenyésztésben ismertekkel. Az egyes egyedek létfenntartása és termelése a takarmányozás függvénye, más forrásból táplálékforráshoz vadjaink gyakorlatilag nem jutnak. Ilyen takarmányozásra a fácán és a tőkésréce törzstartásánál és előnevelésénél kerülhet sor, illetve a 2009. július 1-től lehetővé vált vadfarmokon. Ez utóbbiak új, csak és kizárólag húscélú tartását teszik lehetővé a hazai nagyvadfajoknak, az egyéb feltételek teljesülése esetén.

Az intenzív technológiák esetében a takarmányozás tervezése megegyezik az állattenyésztésben alkalmazottakkal, azaz alapvetően az adott fajú, korosztályú és termelési viszonyú egyedek táplálóanyag és takarmányigényének ismeretében határozzuk meg a szükséges takarmány mennyiségét és minőségét.

A vadaskertekben és a szabad vadászterületeken a tervezés szempontjai megegyeznek, a különbség a begyűjthető adatok pontosságában van. Mindkét területen igaz, hogy a kijuttatott takarmány a természetes módon fogyasztott tápanyagok kiegészítője. Ezért nagyon fontos tudni, hogy milyen fajú és mennyiségű vad takarmányozásáról van szó és azt is, hogy milyen az e vadfajok számára fontos takarmányféleségek/táplálékalkotók előfordulása a területen. Nyilvánvaló, hogy ezek az információk egy vadaskerten belül vagy eleve rendelkezésre állnak (pl.: egyes fajok előfordulása és létszáma), vagy a terület viszonylag kis kiterjedése és zárt volta miatt könnyen felmérhetők (pl.: az élőhelyre és annak kínálatára vonatkozó adatok). Az etetők minősége, zártsága és így takarmányvédő képessége határozza meg, hogy maximum mennyi idő telhet el a kihelyezés és az elfogyasztás között. Ez az időtartam csak tapasztalati úton határozható meg, de mindig arra kell törekedni, hogy inkább kevesebb – hamarabb elfogyó – takarmány kerüljön az etetőkbe mint, hogy az megromoljon. Az etetők környékét rendben kell tartani, a hulladékot lehetőleg kéthavonta el kell takarítani, szükség esetén az etetőt is ki kell takarítani. Súlyosabb fertőzés veszély esetén az etetőt át kell helyezni.

A tervezés során tudnunk kell, hogy a kényszerű körülmények között félbeszakított takarmányozás többet ár, mint ha el sem kezdtük volna azt. Bár állomány szinten a kihelyezett takarmány valóban csak kiegészítője a természetes módon rendelkezésre állónak, de egyes egyedek életében szerepük jelentőssé válhat. Az anyagi, vagy szállítási okokból félbehagyott takarmányozás ezen egyedek szempontjából döntő fontosságú lehet. Ezért csak akkor kezdjünk el takarmányozni, ha tudjuk, hogy azt az adott cél érdekében szükséges teljes időszak alatt, el tudjuk azt végezni. Ellentétes esetben az addig takarmányozásra fordított költség kidobott pénzzé válik és még a fentiek miatt kárt is okozhatunk saját vadállományunkban.

A takarmányozás tervezésénél természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a takarmányozással szemben kitűzött célok mennyire megvalósíthatók, illetve megvalósulásuk esetén mennyire tekinthető ez a beavatkozás költség-hatékonynak. A magasabb állománysűrűség hosszútávon például elérhetőnek látszik. Legalábbis ezt támasztja alá Peek és munkatársainak 2002-es vizsgálata[2], amely szerint az, hogy az európai országok közül a legjelentősebb szarvas állománya Németországnak, Ausztriának és Magyarországnak van, egyértelműen a rendszeres és folyamatos téli kiegészítő takarmányozásnak köszönhető.

Putman és Staines (2004)[3] számos európai és amerikai vizsgálatot áttekintő és feldolgozó tanulmánya szerint a rendszeres kiegészítő takarmányozás szignifikánsan növeli a szarvasok testtömegét, bár a tényleges hatás függ az ivartól, korosztálytól, a kiegészítő takarmány minőségétől és az etetőhelyek hozzáférhetőségétől. Természetesen vadaskerti, vagy ahhoz hasonló körülmények között a hatás erősebb. A szarvas esetében nem egyértelmű a kiegészítő takarmányozás hatása a szaporodási mutatókra. Ennek okaként azt feltételezik, hogy a kiegészítő takarmányozás miatti magasabb állománysűrűség kialakulásával, sűrűségfüggő hatásként a szaporodási ráta csökkenése is kimutatható. Hosszú távú (20 éves) ausztriai vizsgálatokra alapozva állítják, hogy megfelelő takarmányozással növelhető az érmes agancsok aránya az állományban. A testtömeghez hasonlóan elsősorban az agancs súlya növelhető, ha megfelelő ásványi anyagtartalmú és minőségű takarmányt vehetnek fel a bikák. A hatás különösen akkor feltűnő, ha a természetes ásványi anyag felvétel korlátozott. A téli mortalitás csökkentésében játszott szerepe a téli kiegészítő etetésnek nem bizonyítható egyértelműen. A tanulmány fontosnak tartja kiemelni, hogy a kedvező hatások elérése csak megfelelően korán megkezdett és az egész téli időszak alatt folyamatosan végzett takarmányozással érhetők el. Nem bizonyítható viszont a takarmányozásnak egy másik fontos célja, a vadállomány hatásának csökkentése az erdei és mezőgazdasági kultúrákban. Sőt a takarmányozással összehúzott vadállomány az etetők környékén általában jelentősebb károkat is okoz. A takarmányozásnak lehetségesek társult negatív hatásai. Ezek közül a tanulmány külön kiemeli, hogy:

•  az állatok túlságosan függővé válhatnak a mesterséges takarmányozástól;
•  a takarmány nem megfelelően egyenletes kijuttatása növelheti a versengést;
•  az adott helyekre koncentrált állomány esetében megnő a betegségek és paraziták terjedésének veszélye;
•  lokálisan növekedhet a feldúsult vadállomány okozta kártétel;
•  a takarmányozás nem elég költség-hatékony, esetleg ráfizetéses.

Magyarországi vizsgálatok alapján Bleier és munkatársai (2006)[4] nem értenek egyet azzal, hogy a kiegészítő takarmányozás a terület vadállományának növekedéséhez is vezethet. Ezt azzal indokolják, hogy szerintük a hazai vadtakarmányozási szokások nem eléggé tudatosak ehhez. Több nagyvadas terület éves takarmányozási adatait elemezve hektáronként átlagosan 84 ± 171 kg takarmányt juttatnak ki a területekre (minimum: 4 kg, maximum: 578 kg!), a vadlétszámok alapján pedig az egy egyedre jutó takarmány átlagosan 488 ± 655 kg (minimum: 58 kg, maximum: 2992 kg!) volt. Ugyanakkor a hazai technológiáknak megfelelően kezelt erdőkben megtalálható cserjeszint hektáronként 500-3000 kg táplálékot jelent évszaktól függően, ami többszöröse a kijuttatott takarmánynak (Szemethy és mtsai. 2004)[5]. Mindezek ismeretében kicsi a valószínűsége, hogy a vadtakarmányozás magában jelentősen növelné a törzsállomány nagyságát.

Kérdés persze, hogy a vadgazdálkodó mit is tud takarmányként felhasználni? Egyrészt igaz az, amit feljebb írtunk, hogy alapvetően ugyanazokat a takarmányféleségeket tudjuk használni, amiket a mezőgazdaságban általában is ismernek. Másrészt azonban, különös tekintettel a megtérülés nehezen kiszámítható voltára, valamint a nagy veszteségekre, a vadgazdálkodásnak folyamatosan keresnie kell az olcsó, de még megfelelő minőségű lehetőségeket. Ezek közé tartoznak a mezőgazdasági, illetve élelmiszeripari melléktermékek. A megtermelt és különböző eljárásokkal feldogozott alapanyagok sokféleségéből adódóan a keletkezett melléktermékek összetételükben és minőségükben is egyaránt eltérőek.

A vadgazdálkodásban az élelmiszeripari melléktermékeknek általában kisebb a jelentősége, mint az egyéb mezőgazdálkodási ágazatokban. Az értékesebb melléktermékeket általában a nagyobb, de mindenképpen megbízhatóbb jövedelmezőséggel rendelkező állattenyésztési ágazatok veszik fel. Az értéktelenebb - többnyire nagy víztartalmú, és/vagy alacsony tápanyagtartalmú - melléktermékek szállítása a keletkezési helytől csak néhány 10 kilométeren belül rentábilis, azaz ezek a melléktermékek csak keletkezésük közelében tudnak hasznosulni. A klasszikus melléktermékeken túl (olajipari termékek - pl.: extrahált szójadara, extrahált napraforgódara; malomipari melléktermékek – pl. korpák, takarmánylisztek; cukoripari melléktermékek – pl.: nedves répaszelet, szárított répaszelet, melasz; sörgyári és szeszgyári melléktermékek – pl.: sörtörköly, szeszgyári moslék; konzervgyári melléktermékek – pl.: almatörköly, paradicsomtörköly) gyakorlatilag minden szóba jöhető mezőgazdasági, vagy konzervipari melléktermék (rostaalja az aratások idején, törtszemek, hántott konzervgyári csemegekukorica cső stb.) felhasználása is elképzelhető a kiegészítő takarmányozás során.

A szabadterületi vadállomány rendszeres kiegészítő takarmányozása fontos feladata a vadgazdálkodóknak. Ez a feladat azonban rendkívül összetett, megfelelő tervezése és kivitelezése nagy szakértelmet és elhivatottságot kíván. A különböző állatfajok állománynagyságán, az eltérő ivarú és korú egyedeinek igényein kívül, ugyanis ismerni kell a felhasználható takarmányokat - azok összetételét, termesztési módokat -, a állattenyésztési gyakorlattól eltérő tárolási, kijuttatási lehetőségeket, miközben a vadállomány minél kiegyenlítettebb táplálékellátottságának biztosítása mellett, a természeti környezetre is figyelemmel kell lenni. A megfelelően végrehajtott vadtakarmányozással azonban hozzájárulhatunk az egészséges, megfelelő kondíciójú, kiváló trófea-minőségű hazai vadállomány fenntartásához, amely Magyarország jó hírnevét tovább öregbítheti a világ vadgazdálkodásában.

Heltai Miklós és Sonkoly Krisztina

Szent István Egyetem, Vadvilág Megőrzési Intézet

2103 Gödöllő, Páter K. u. 1.