A genetikai képesség gazdaságos kiaknázása az optimális mikroklímában tartott és biológiailag teljes értékű takarmánnyal ellátott hizlalt sertésektől csak akkor várható el, ha azok egészségesek. Így ökonómiai és állat jólléti értelemben az egészség fogalma alatt azt értjük, hogy az állat, az állatállomány a genetikai képességnek megfelelően termel. A sertéstenyésztés koncentrált létszámú állattartási formája miatt az optimális környezeti feltétel biztosítása, amelyben az adott genetikai képesség érvényesülhet a leghatékonyabb állategészségügyi megelőzés mindazon betegségekkel szemben, amelyek összetett kóroktanúak, polifaktoriális eredetűek. Ez vonatkozik a megkívánt változó környezethez jól alkalmazkodó tenyészállatokra, de különösen az állandó környezetet igénylő nagytermelésű hízó sertésekre. A legáltalánosabb és leggyakoribb sertés-egészségügyi probléma az optimális termelési feltételek hiányosságaiból eredő, így a szervezetet állandóan terhelő és károsító tényezők az ún. stresszorok hatása. A zsúfolt tartás, a nem megfelelő mikroklíma, az etetési idők be nem tartása, a gyakori falkásítás miatti szociális rangsor-változások olyan halmozott káros hatások, amelyekre az állatok kóros viselkedési formákkal válaszolnak.

A tartós meleg, a hőstressz következménye az istálló ún. a „szobarendjének” felborulása, amikor az állatok nedves itató és etető, valamint trágyázó istállóterülete a száraz pihenő területtől nem különül el. Ilyenkor az állatok a bélsárral, vizelettel szennyezett felázott kültakarójukon át befertőződhetnek a dugóhúzó alakú leptospirákkal vagy a gennykeltő baktériumokkal. Az istálló padozatán a bálsárral, vizelettel ürülő pathogén baktériumok koncentrációja nő, amely a sertéshízlalás során olyan recidiváló fertőző betegség állandósulásához vezethet, mint a sertésdysentéria. Az ilyen környezetben, ha a padozat sem a megfelelő a lábvégek kipálása vagy sérülése miatt gyakoribbak a fájdalommal járó lábvég betegségekből (pl. rongyos talpúság, csülökirhagyulladás) adódó veszteségek, az alacsonyabb testtömeg gyarapodás. A nem megfelelő higiénia körülmény egyéb betegségek forrásai lehetnek, mint például az E. coli endotoxin eredetű kocák relatív tejhiánya (MMA szindróma), amely a szopósmalacok eléhezését idézheti elő. Amennyiben az egyszerre be- és egyszerre kitelepítés alapelv nem valósul meg egy telepen, az időszakos takarítás, tisztítás és fertőtlenítés, pihentetés elmaradása az istálló gyors biológiai elfáradásához vezet. Ekkor olyan virulens baktérium törzsek elszaporodása, paraziták és vírusok koncentrált jelenléte jellemzi az istálló légterét, padozatát, felületeit, amelyek óhatatlanul az állatok egészségét veszélyeztetik. A hőstressz önmagában is rontja a kanok és a kocák reprodukciós paramétereit, csökkenti a szoptató kocák étvágyat, tejtermelését. A nedves bőr felületen párologtatással és hővezetéssel fokozódik az állat hőleadása. Ez kedvező is lehet a nyári időszakban, ezt használják fel a sertések ún. adiabatikus hűtési módszerénél.

A téli időszakban viszont a nedves hideg hatására nő a fázás okozta megbetegedés. A lehűlés csökkenti a nyálka- és savóshártyák helyi vérellátását, azok ellenálló-képességét huzattal társulva bélhurutot, kötőhártya gyulladást, orrhurutot, tüdő- és mellhártyagyulladást idézhet elő. A tartós relatív hideg az újszülött szopós malacok ún. hypoglikémiáját okozza. Az újszülött malacoknak fejletlen hőszabályozásuk és gyenge hőháztartásuk - szőrtelen, csupasz bőr, a kevés hőszigetelő bőralatti zsírszövet és a májban raktározott glikogén - miatt biztosítani kell az optimális hőmérsékletet. A hidegben összebújt malacok energiájuk nagy részét hőtermelésre fordítják, kezdetben mozgásuk, szopási kedvük gyengül, később nem képesek szopni, az állatok lehűlnek, perifériás keringésükben a vércukor koncentráció végzetesen lecsökken. Az alacsony vércukorszint remegést, idegrendszeri tüneteket okoz sokszor tévesen fertőző betegség lehetőségére gondolnak.

A stresszorok következményeként a társas együttélés egy másik kóros viselkedési jelensége az energiát pazarló és sérüléseket okozó verekedések állandósulása. Ennek legsúlyosabb következmény a falkán belül a kannibalizmus rossz szokásának a rögzülése. A verekedésekből származó fedett (hematomák) és nyílt sérülések, sebek csökkent ellenállóképességű területek révén táptalajai és kapui lehetnek a gennykeltő baktériumoknak (streptococcus-, staphylococcus, corynebaktérium). Ilyen környezetben gyakran az Actinomyces pyogenes vérfetőzést, tüdő-, és ízületgyulladást, az Actinomyces suis kocákban gennyes csecsbimbó, méhgyulladást idéz elő. A gennyesedéssel járó kórkép gyógykezelés hiányában veszélyeztetheti az állat életét (phelgmone, szepszis), másrészt húsminőség rontó tényező lehet (tályogképződés). Itt kell megjegyezni, hogy fertőzött fiaztatókban, a nem csíraszegény körülmények között elletett kocák napos malacai köldökön keresztül is befertőződhetnek gennykeltő baktériumokkal, amelynek gyakori következménye a gennyes sok ízületgyulladás.

A Helicobacter suis és/vagy a nagyarányú apró szemcseméret (< 0,7 mm), lisztes takarmány hajlamosító tényezője a nagy gazdasági veszteségeket okozó összetett kóroktanú betegségnek a sertés özofagealis gyomorfekélyének. A veszteség egyik forrása a gyógykezelhetetlen belső elvérzés miatti gyors elhullás (porcelánfehér, anaemiás állatok), a másik általánosabb probléma a szubklinikai formában jelentkező és visszatérő jellegű gyomorfekélyből származó termelés csökkenés. A halmozottan jelentkező stresszorokhoz, az állat igényét ki nem elégítő környezethez való energiát igénylő állandó alkalmazkodás csökkenti az állatok immunválaszadó képességét is. Ennek magyarázata az, hogy az általános adaptáció során a gyenge, de állandósult sztesszorokra a szervezet a hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg neurohormonális tengelyben stresszvédő hatású mellékvesekéreg eredetű fokozott mértékű glükokortikoid hormon (kortizol) termelésével válaszol. A kortizol stresszvédő hatása többek között a sejtosztódás csökkentésében nyilvánul meg. Ennek kedvezőtlen következménye az, hogy mind a nem specifikus (fagociták), mind a specifikus immunválaszban (lymphociták) szereplő fehérvérsejtek száma és ezzel egyidejűleg a védekező lehetőségek is csökkennek. Ha a legyengült immunválaszadó képességgel egyidejűleg az istálló levegőjének mikroflóra tartalma, porszennyezettsége, gázkoncentrációi (ammónia, kénhidrogén, széndioxid) meghaladják a kívánt mértéket, vagy a takarmány mikrobiológia fertőzöttsége kedvezőtlen gyakran légző- és, emésztőszervi tünetekkel járó istállójárványok alakulnak ki. Ilyen légzőszervi tünetekkel járó betegségek többek között a sertések torzító orrgyulladása, vagy a sertés enzootiás pneumoniája, valamint olyna emésztőszervi kórképek, mint a malacok enteropatogén E. coli okozta hasmenése, a szalmonellózis (paratífusz), vagy a hízó állatok sertésdysentériája.

Hazánk éghajlati viszonyai között, a kukoricára alapozott sertéstenyésztésünk másik jelentős sertés-egészségüggyel is kapcsolatos általános problémája a takarmány - termesztésével, betakarításával és tárolásával összefüggő - penészgomba fertőzöttsége és az általuk termelt anyagcseretermékeik a hőstabil gombatoxinok, a mycotoxinok jelenléte. A toxinból eredően ezek az anyagok kismolekulájúak, ezért a szervezet nem képes azokat felismerni, és immunválasszal ellenük védekezni. Sajnos ma még általánosan alkalmazható, hatékony gyógyszer sincs ellenük. A szervezet különféle szöveteiben felhalmozódhatnak, ezért a sertéshús és belsőség közvetve potenciálisan veszélyeztetheti az ember egészségét. Ez utóbbi, húsminőséget befolyásoló tényező miatt fontos közérdekünk, hogy olyan takarmánnyal etessük állatainkat, amely nem veszélyezteti, sem a sertés, sem az ember egészségét.

Az egyes gombatoxinoknak specifikus károsító hatásuk van. A sertéstenyésztéssel kapcsolatban ezek közül ki kell emelni szántóföldi penészgomba a Fusarium gombák által termelt F₂ toxint. Ez a kémiai szerkezetében ösztrogénszerű toxin a tenyész kocasüldőkben és a kocákban álivarzását idézi elő. Petesejt leválása nélkül ivarzási tünetek rontják az állomány szaporodásbiológiai mutatóit, valamint az egyszerre be- és kitelepítés rotációját veszélyezteti és boríthatja fel. Az utóbbi következményeként a telepen a korosztályok keveredése miatt emésztő és légzőszervi tünetekkel járó betegségek állandósulhatnak, az istállók kitakarításának, fertőtlenítésének, pihentetésének elmaradása az épület biológiai elfáradásához vezet, a koncentráltan jelenlevő megbetegítő képességű baktérium flóra és parazita fauna állandósul a telepen.

A másik szintén Fusarium által termelt toxin a T₂ toxin. Ez a toxinféleség elsősorban az ellenálló képességet csökkenti, kedvezőtlenebb növekedési, tömeggyarapodási mutatókon túl ez a toxin gyakran a tenyésztés célkitűzést azért lehetetleníti el, mert a toxinnal terhelt takarmány halmozott felvétele esetén nőivarban a petefészek és a méh sorvadása miatt az ivarzás elmaradása, anösztrusz, a kanokban csírahám károsítás miatt azospermiát idéz elő.

Újabb kutatások eredménye szerint a sertés hízlalási tüdővizenyőnek hátterében szintén Fusarium eredetű fumonizin B₁ mycotoxinnak van szerepe. Több fuzárium toxin felelős a sertések takarmány visszautasításáért, de a legkifejezettebb ilyen hatása a DON toxinnak van.

Számos más szántóföldi és raktári penészgomba toxinja (ochratoxin, patulin) vagy metabolitja különféle képen károsíthatják a sertés szervezetét, akár a vérképző (stachyobotryotoxikózis), akár a kiválasztó szervek károsításával (máj- és vesekárosodás), akár daganatkeltő (cancerogén) vagy magzatkárosító (teratogén) hatásukkal.

A kis molekulájú, a szervezetben felhalmozódó, kumulálódó sejtkárosító mycotoxinok azért alattomosak, mert a legtöbb esetben nem okoznak specifikus tünetekkel járó, tömegesen jelentkező, heveny mérgezéseket. A szubklinikai tünetekben azonban a vérképzőszervek károsítása révén csökkentik az állatok immunválaszadó képességét. Az immunhiány miatt a feltételhez kötött ún. fakultatív pathogén baktériumok állományszintű betegségeket idézhetnek elő. Az immunválaszadás hiánya különösen veszélyes olyan esetekben, amikor az egyes fertőző betegségekkel szembeni védekezési lehetőség az állatok immunizálása, vakcinázása. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy az egyes betegségekkel szembeni vakcinázás nem vezet az állatok megfelelő immunológiai áthangolódásához. A vakcinázás ellenére a kórokozó behurcolása esetén megbetegedhet az állatállomány.

Az ipariabrak-keverék takarmányok különböző premixek mellett állati és/vagy növényi eredetű zsírokkal, olajokkal vannak kiegészítve. Ezzel biztosítható a szervezet számára a fokozott energia ellátás, az esszenciális zsírsavak és a zsírban oldódó vitaminok felszívódása. A légszáraz ipari-abrakkeverékek szakszerűtlen tárolása a takarmány kémiai bomlásához, avasodásához vezet. Az avasodás kezdeti fázisában, oxigén jelenlétében a telítetlen kettőskötésű zsírsavláncok telítődnek és erélyes oxidáló, sejtkárosító peroxidok keletkeznek (peroxidszám magas). Az idő előrehaladtával a csökkent tápanyagokat tartalmazó takarmányban a hosszú zsírsavláncok íz rontó aldehidekre és rövidláncú savakra esnek szét (savszám magas). A folyamat során a telítetlen kötéssel rendelkező biológiailag hatékony vegyületek is károsodnak, így a biológiai antioxidáns E-vitamin (tokoferol), valamint a retinol, az A-vitamin. Az A-vitamin, a hámvédő vitamin hiánya a szervezet nem specifikus védelmi képességét csökkenti. A bőr, a nyálkahártya helyi védelem hiányában a kórokozók számára átjárhatóbb lesz. Nő annak a lehetősége, hogy a nyálkahártyával bélelt szervrendszerekben (légző-, emésztő-, húgy- és nemi szervek stb.), helyi ellenálló képesség hiányában kóros elváltozások, helyi gyulladásos reakciók játszódjanak le. A hímivarban csökken a csírahám működése, az ondó spermium koncentrációja, a spermiumok életképessége, a nőivarban pedig a petefészek sárgatest termelése.

A takarmány mikrobiológiai fertőzöttsége, szennyezettsége a bél szimbióta mikroflóráját károsítja. Erre különösen akkor van meg a lehetőség, ha például az etetési idők be nem tartása miatt csökkent a gyomor sósav és pepszin termelése. A bélcsatornában élő baktériumok egyensúlyának felborulásával kóros bomlástermékek, toxinok (biogén-aminok, endotoxinok) képződnek, melyek fokozzák a bélperisztaltikáját. Ennek következménye, hogy a tápanyagok emésztése rendellenes helyen, a vastagbélben megy végbe (diszpepszia). A gyulladásos reakciók nélkül a vastagbélben lejátszódó erjedéses diszpepszia savanyú, rothasztó baktériumok jelenlétében pedig a rothadásos diszpepszia lúgos kémhatású hasmenéses tüneteket idéz elő.

Az intenzív környezetben tenyésztett, nagy növekedés erélyű szopós malacok vas szükséglete meghaladja a koca tejében lévő vas mennyiséget. Ezért földalkáli hiányában, amennyiben vaspótlás is elmarad, kialakul a malacok vashiányos anaemiája. A betegség megelőzéseként a malacokat egy hetes kor alatt vas kiegészítésbe kell részesíteni akár izomba, akár szájon át. Figyelembe kell venni, hogy a néhány hetes korban alkalmazott kelátokat képző vas károsítja a szervezet védekező mechanizmusát, mivel hatástalanítja komplementer rendszert, amely csökkenti a malacok ellenálló képességét.

A D₃-vitamin, kalcium (Ca) és foszfor (P) abszolult vagy relatív (étvágytalanság, lázas betegség, bélgyulladás) hiányai ebben az állatfajban is a csont szervetlen állományának a beépülését akadályozva a fejlődő szervezetekben angolkórt, kifejlett állatokban csontlágyulást idéznek elő. A takarmány nem megfelelő homogenizálása esetén véletlenszerűen előfordulhat, hogy egy-egy állat nagy mennyiségű sót vesz fel. A sómérgezéses sertések az agyi ödéma és eosinophil sejtes beszűrődése miatt súlyos idegrendszeri tüneteket mutatnak. A sómérgezés különösen akkor fordul elő, ha az ivóvíz ellátás nem megfelelő vagy kifejezetten vízhiány van. Az egészség fogalmának a másik, szorosabban véve az állategészségügyi megközelítése az a szempont, hogy a sertés, a sertésállomány a számomra fontos, előírt kórokozóktól mentes legyen. Ezek közé tartoznak a baktériumos és vírusos eredetű betegségek. A fertőzés terjedése történhet állatról állatra, ragályfogó tárgyakkal, széllel, eszközökkel vagy élő közvetítők (légy, rágcsálók, egyéb háziállatok) által. A fertőző betegségek a terjedési irány szerint vertikális (szülőről utódra) és horizontális (állatról állatra) lehetnek. Járványos jelleget akkor öltenek, amikor több állat betegszik meg egyidejűleg istálló járvány (endémia), istállóról istállóra terjedve (epidémia), vagy akár földrészekre kiterjedve (pandemia).

Mind a baktériumos, mind a vírusos fertőzéseket követően, a kórokozó fertőzési kapuban (bőr, nyálkahártya - száj, bél, orr, húgy- és nemi szervek, csecsbimbó-) "elszaporodik". Innen a véráram, a nyirokerek vagy az idegpályák mentén betörnek a szervezetbe. A kórokozók véráramba kerülve (bacteriaemia, viraemia) vérfertőzést okoznak. Az állat lázas, bőre hűvösebb, elesett, bágyadt, a vályú próbára nem reagál, szemei homályosak ebben a vérfertőzés státuszában az állat elhullhat vagy annak kiállása után a kórokozóra sajátos lappangási időt követően, a betegségre jellemző kórképet, tüneteket mutatja. Ezek a bőr, a légző-, az emésztő-, a húgy-, a nemi- és mozgatószervi, valamint az idegrendszeri tünetek. A betegségek elleni védekezési mód és lehetőség függ az adott kórokozó pathogenitásától, megbetegítő képességétől. Más védekezési eljárás alkalmazható a feltétlen kórokozó, obligát pathogén baktériumokkal szemben, mint a feltételesen megbetegítő, fakultatív pathogén baktériumok esetén. A feltétel nélkül sejtparazita vírusos betegségek esetében a mentességre való törekvés mellett a védekezés másik lehetősége a legyengített vagy elölt, szintetikus vagy rekombináns vakcinákkal történő immunológiai áthangolása szervezetnek az "utcai" kórokozóval szemben. Mindenkor törekedni kell az állomány homogén immunstátusára, az állatok jó ellenálló képességére és megfelelő immunválaszadó képességére. Csak ilyen egyedektől, kocáktól várható el, hogy a környezet mikrobáira vagy a vakcinákra áthangolódva kolosztrumukkal megfelelő passzív védelmet adnak az élet első heteiben a malacaiknak. Mivel az immunológiai áthangolódáshoz időre van szükség a vemhesség harmadik harmadában a kocasüldőt, kocát új környezetbe helyezni nem kívánatos.

A hatályos állategészségügyi jogszabályok egyik fő célja az állat, a személy, a jármű forgalom szabályozásával, a nagy terjedési és nagy gazdasági kárt okozó és zoonozisos jellegű bejelentési kötelezettség alá eső betegségek fertőző ágenseinek a kiiktatása, illetve esetleges betegség fellépése esetén a felszámolás módjának leírása.

A baktériumok közül azokkal szemben, amelyek obligát pathogének, feltétel nélkül megbetegítő képességűek az emésztő- és légzőszervi tünetekkel járó sertéstífusz, a vetéléssel végződő brucellózis, leptospirózis a védekezési mód a kórokozótól mentes állatállomány kialakítása és annak fenntartása. Ennek feltétele az állategészségügyi jogszabályok, a személyhigiénia, a jármű és állatforgalmi, karanténozási szabályok, gyógykezelési eljárások és az egyszerre ki, egyszerre betelepítés ("all in all out") maradéktalan betartása.

A fakultatív pathogén, feltételhez kötötten megbetegítő képességű baktériumok a sertés szervezetében különféle területeken élnek - az állat bőrén, nyálkahártyáin, manduláiban, epehólyagjában, bélcsatornájában stb. Ezek a kórokozók csak akkor idéznek elő megbetegedést, ha az állat, vagy valamely szervrendszerének a helyi ellenálló képessége csökken. Ilyen betegség a vérfertőzéssel, csalánlázas bőrtünetekkel járó és ritkábban idült formában jelentkező sertésorbánc. A légzőszervi tünetekkel járó betegségek közül ide tartozik a sertések torzító orrgyulladása, a mycoplasma eredetű enzootias pneumónia, az Actinobacillus pleuropneumoniae okozta tüdőgyulladás, vagy a választott malacok haemophylus okozta szállítási betegsége. Az emésztőszervi, hasmenéses tünetekkel járó betegségek közül az enteropathogén exotoxint termelő E. coli hasmenés, Clostridium perfringens C tipusú  enterotoxaemia, a szalmonellák okozta paratífusz vagy a Brachyspira hyodisenteriae kóroktanú sertésdysentéria. De ide tartozik a választást követően előforduló idegrendszeri tünetekkel, egyensúlyi zavarokkal járó haemolizáló E. coli eredetű endotoxin okozta sertések ödéma betegsége is.

Ezen betegségek ellen mivel összetett kóroktanúak a védekezési mód az alapvető higiéniai feltételek megteremtése és azok fenntartása, a rotáció rendszer az egyszerre betelepítés és kitelepítés üzemszerű működtetése és nem utolsó sorban az állat igényének a gazdaságos kiszolgálása. A védekezés alapstratégiája az, hogy lehetőség szerint minden olyan faktort iktassunk ki, amely stresszorként hathat az állat számára a jó bánásmód „welfare” biztosításával. Vannak olyan fakultatív pathogén baktériumos betegségek, mint a gyakran az időjárási front hatására kialakuló sertés orbánc, amivel szemben érdemes vakcinás védőoltást alkalmazni a biztonságos megelőzés érdekében. A baktériumos betegség gyógykezelésre különböző antibiotikumok és egyéb kémiai szerek szolgálnak. Ezek szakszerű és okszerű alkalmazásához az állomány szintű kezelésekkor elengedhetetlenül szükséges a hatékonyság, a rezisztencia vizsgálat elvégzése. A megfelelő hatékonyságú gyógyszertől is csak az előírt dózisban és időtartamig kezelt állatoktól várhatunk eredményt. A sertés vágáskori értékesítésekor a penicillin érzékenység és a humán antibiotikum rezisztencia kialakulásának veszélye miatt figyelembe kell venni, be kell tartani és tartatni a felhasznált szer élelmiszer-egészségügyi várakozásidejét, amely tényt az ellátó állatorvosnak igazolnia kell. Az említett humán egészségügyi veszélyek miatt tendencia, hogy korábban hozamfokozóként alkalmazott antibiotikumok használatát betiltották.

A sertések vírusos betegségei közül a nagyterjedési hajlamú, fertőzött állatokkal és azok hústermékeivel terjedő, heveny, vérzéses tünetekkel, nagy morbiditási és mortalitási arányokat produkáló járványos betegségek, a sertéspestis és afrikai sertéspestis elleni védekezés alapja a vakcinázás nélküli fertőzéstől mentes állatállományok fenntartása. A hasított csülkű sertés is fogékony a hólyagképződéssel járó pandemiás terjedésű ragadós száj és köröm járásra. Ezért minden hólyagképződéssel járó kórforma, a sertések hólyagos betegsége (SVD), sertés esetében is bejelentési kötelezettség alá tartozik. Az idegrendszeri tünetekkel járó Aujeszky-féle betegség és fertőző sertésbénulás esetében is a mentesség fenntartása a cél.

Sok esetekben a vakcinázással az elsődleges célunk, hogy a sertésállományunkat immunológiailag áthangoljuk védve az "utcai" kórokozótól. Erre példa a kocasüldők, kocák SMEDI kórképet okozó parvovírus elleni vakcinázásával a betegség kártétele, a vetélés, a malacok reszkető kórja kivédhető. Az elmúlt években egy új sertés betegség, amelynek a hivatalos neve PRRS veszélyezteti sertésállományainkat. A mozaik szóból eredően ez a vírusos betegség egyrészt a kocák szaporasági mutatóit rontja, azáltal, hogy nő a vetélések, a halva ellések száma és csökken az egy kocára jutó élve született malacszám. Másrészt választást követően, a hízó állatokban a vírus a tüdő alveoláris makrofágjait károsítva interstitiális tüdőgyulladásos légzőszervi tüneteket okoz. Ebben az esetben is a védekezés alapja a karanténozási szabályok pontos végrehajtásával az, hogy fertőzött állattal ne hurcoljuk be a kórokozót.

A heves légzőszervi tünetek ellenére a sertésinfluenza jó indulatú lefolyású, öngyógyuló betegsége a sertéseknek. A malabszorpciót és bélgyulladás okozó coronavírusos TGE betegség minden életkorú sertést veszélyeztet. A választott malacokban a vékonybélbolyhok megrövidülése miatt a tápanyag emésztetlenül diszpepsziás hasmenéses tünetekkel ürül. A bélsár vegyhatása savi karakterű. Az enteropatogén E. coli törzsek enterotoxinok által előidézett, fokozott vékonybél szekrécióból eredő hasmenéses bélsár ezzel szemben lúgos kémhatású. A védekezés lehetősége a fertőzéstől mentes állomány fenntartása. A gazdaságos sertés hústermelés és tenyészállat értékesítés állategészségügyi kritériuma a sertésállományok szerológiailag igazolt ún. négyes mentessége - brucellózis, leptospirózis, Aujeszky-féle betegség, PRRS.

A paraziták, élősködők közé soroljuk az egysejtű véglényeket, a férgeket (galand és fonálféreg) és az ízeltlábúakat. Felosztásuk szerint megkülönböztetünk belső és külső élősködőket. A házi sertéseket koncentrált tartásos körülmények között a fajhoz adaptálódott paraziták különböző mértékben károsíthatják. A koncentrált állattartással egyidejűleg a külső és belső élősködők petéivel vagy lárváival folyamatosan befertőződhetnek az állatok. Antiparazitás kezelések, a felületek tisztogatásának és fertőtlenítésének elhagyása, a zsúfolt tartás súlyos parazitás fertőzöttségeket eredményezhet. A paraziták egy része (pl. vándorló orsóféreg lárvák) mechanikailag károsítják a megtámadott szöveteket, ahol a szervezet védekezési reakciójaként gyulladásos reakciók játszódnak le, ezzel egyidejűleg, a gazdaállat számára szükséges biológiailag értékes tápanyagokat szívnak el, nem utolsó sorban anyagcseretermékeket, toxinokat termelnek, amelyek végső soron az állatok ellenálló képességét gyengítik, hozzájárulva ismételten ahhoz, hogy fakultatív baktériumok istállójárványokat idézzenek elő.

A belső élősködők közül ki kell emelni a vastag falú petéjű és így környezeti tényezőknek ellenálló, közvetlen fejlődésű sertés orsóférgességet (Ascaris suum lumbricoides). A gyomor sósav és a bélnedvek hatására a peteburokból kiszabadult első stádiumú lárvákból 7-9 hetes lárvavándorlás követő fejlődés után - bél, verőceér, máj, elülső üresvéna, tüdő, légcső, nyelőcső - a vékonybélben (kb. 15 cm) kifejlett váltivarú férgek lesznek. A lárvavándorlás során parazita károsítja a májat, a tüdőbeli fejlődésekor súlyos légzőszervi tünetekkel gyulladásos folyamatokat idézhet elő, a vékonybélben élősködő kifejlett férgek tömege csökkenti az állat növekedési erélyét, ellenálló képességét, súlyos esetben a féregcsomók bélelzáródást is okoznak. Vágó állatok esetében alkalmazott antiparazitás kezeléskor figyelembe kell venni a szer élelmiszer egészségügyi várakozási idejét.

A sertések vágásakor a levágott állatok húsvizsgálata során előírt eljárással végzik az izomtrichinella és a galandféreg lárváinak - sertésborsóka, hólyagférgesség - a vizsgálatát. A sertésborsóka és hólyagférgesség elleni védekezés alapja a személyi higiénia betartása, a galandférget üríthető őrző-védő kutyák rendszeres féregtelenítése.

A külső élősködők közül a leggyakoribb gondot a bőr kipirulásával, pörkösödésével és viszketésével járó sertés rühösség okozza. Ez a parazitás index betegség csak ott jelentkezhet tömeges méretekben, ahol a higiéniai feltételek hiányosak - zsúfolt tartás, magas relatív páratartalmú mikroklíma.

Az ízeltlábúak betegség terjeszthetői is lehetnek. Sertés esetében erre jó példa az eperythrozoonosis betegség kórokozója az Mycoplasma hemosuis baktérium a vérszívó tetvek mechanikai közvetítésével terjed. Ma a belső és a külső élősködők kártétele ellen a sertésállományokat korszerű és hatékony készítményekkel programszerűen védhetjük.

Mindezek alapján a tudatos előre gondolkodással, a szakemberekkel való együttműködéssel, a szakhatóságok határozatai, az állategészségügyi intézeti leletek alapján a gazdálkodás célja lehetőség szerint állatállományunk egészségvédelme, a prevenció, a megelőzés és ne a betegség gyógykezelése legyen. A megelőzés mindig kisebb költséggel jár, mint a gyógykezelés és/vagy a betegségek ökonómiai következményei, veszteségei. Érdemes szem előtt tartani, hogy a súlygyarapodásban, fejlődésben elmaradt sertés a lemaradást nem tudja kompenzálni, ami a sertéstartás napjait, a takarmányozási napokat végeredményben a termelési költségeket növelik.

Dr. Zomborszky Zoltán Ph.D.

(Jelen szakmai  anyag  teljességében megtalálható a 2010/4-es Őstermelő Gazdálkodók Lapjában- a szerk.)

Az ezredfordulón általánosan, és nemegyszer még napjainkban is, a működő magyar sertéstelepek állategészségügyi és műszaki avultsága esélyt sem ad a hatékony, gazdaságos hízósertés előállításra. A zömében ’70-es, ’80-as években épült telepeinken nemritkán 8-10 olyan betegség együttes jelenléte akadályozza a termelést, amelyek egyenként is komoly hátráltató tényezők.

Elnézését kérem a kedves olvasónak amiatt, hogy a megszokottól eltérően nem ismeretterjesztő cikkemmel találkozik, ráadásul ezt a cikket egy személyes élményem motiválta.  Annak idején a „Gazdaképző” távoktatás program (Magyar Televízió –Szaksajtó  -Konzultációs  központok ; 1992-1999.)  témavezetőjeként arra törekedtem, hogy a juh-anyagot minden évben a hódmezővásárhelyi Szent György- napi juhászverseny eseményein rögzítsük. Ennek több oka is volt ! Elsősorban persze szakmai, hiszen itt juhászra és juhra  egyaránt megérdemelt figyelem összpontosult. Jó idő esetén a szakmai rendezvényeket valamiféle sajátságos, de mindig bizakodó, jókedvű hangulat ötvözte. Megmaradt bennem az idilli kép :  öreg juhász  hagyományos ünnepi öltözékében, kezében kosfejes juhászkampójával, oldalán sündörgő terelő  kutyájával, vagyis olyan, aki nyája viselkedéséből vagy a csillagok állásából meteorológusnál is pontosabban mondta meg az eső érkezését. De a képhez egyáltalán nem illett ,amit mondott : figyelje meg fiam, húsz év múlva nemhogy ilyen szűrt és pipát nem fog látni, de legelőt és birkát is alig. Ez 16 évvel ezelőtt volt ! Bevallom, azóta évről-évre nyomon követem juhágazatunk állapotát. Már csak négy évünk van az öreg juhász jóslatának beteljesedéséig. Van annyi ? Ez a kérdés különösen aktuális lehet az ez évi legeltetési szezon kezdete előtt.

Sokáig úgy gondoltam, hogy a juhtermékek világexportjának  több mint háromnegyedét lebonyolító Ausztráliában és Új-Zélandon van a legtöbb juh. De nem ! A legtöbb birka Kínában van. Létszám tekintetében az EU sem áll rosszul, juhhús-termelésben második a világon, ezen belül „dobogós” helyeken az Egyesült Királyság, Spanyolország és Franciaország vannak, a hagyományosan juhtartó görögök a negyedik helyre szorultak. Az  USA, Szaúd-Arábia és az EU. a legfontosabb importőrök, tekintettel arra is, hogy előkelő helyen álló juhlétszáma ellenére az EU nem önellátó, a fogyasztásának mintegy 80 %- át tudja csak fedezni. Ugyanakkor mégis viszonylag sok húst exportál harmadik országokba (Svájc, Libanon). A világ, ezen belül Európa  juh-ágazataiban az utóbbi évtizedben a létszámcsökkenés és a szerkezeti átalakítás egyaránt megfigyelhető, ezt a tendenciát az EU-ban az újonnan csatlakozott országok is legfeljebb csak lassítani tudták, de lényegileg  nem voltak képesek azokat befolyásolni. (Minket közelebbről  érinthet azért, hogy Románia azon kevés ország közé tartozik, ahol a juh-és kecskelétszám némileg növekedett ). Az állatok létszámcsökkenését tulajdonképpen egy mondattal magyarázni lehetne, azzal ugyanis, hogy a termelés költségei nagyobbak, mint a bevételek, vagyis a juhtartás –legalábbis Európában- a különböző támogatások ellenére veszteséges. A helyzet természetesen ennél összetettebb !

De nézzük, mi történt a magyar juh-ágazatban az elmúlt két évtizedben, hol tartunk ma és milyen kilátásaink vannak a jövőre nézve, lehetnek-e egyáltalán kilátásaink ?

Alapfajta a merinó. (Itt booroola merinó)

A rendszerváltáskor még 2 milliónál több birkánk volt. Ez a szám öt év múlva csaknem a felére csökkent, miközben az ágazat szerkezeti aránya is igen kedvezőtlen módon alakult. A nagyüzemi tartást egyéni vállalkozási formák váltották fel. Különösen a Dunántúlon, de országszerte is egész állományok kerültek felszámolásra. Ezzel párhuzamosan nem valósult meg a kisüzemek integrációja, folytatódott a jövedelemcsökkenés, a termelési feltételek és a fajlagos mutatók romlottak, csökkent a szakértelemmel bíró juhászatok száma. Emelkedés is volt ! A termelés költségei folyamatosan emelkedtek. A legelők használat híján egyre jobban elgyomosodtak. Mivel az ezt megelőző években is az EU-piacaira (gyakorlatilag az olasz piacra) szállítottunk, az ágazat devizabevételekben játszott szerepe  nem csökkent olyan mértékben, mint a termelés. Megváltozott azonban az export szerkezete is, a piac egyre kisebb súlyú bárányokat követelt, a termelők így szorult helyzetükben „válogatás nélkül” adták el a 30-40 napos, jó minőségű bárányokat. Ez később a tenyészutánpótlásban éreztette negatív hatását. Nem tudtuk megvalósítani a termelő-feldolgozó-kereskedelmi tevékenység összhangját, a különböző támogatások ellenére sem volt meg az ágazat megbízható, tervezhető jövedelmezősége, nem ment végbe a kívánatos szakmai, technológiai előrelépés.

2000-ben  1,2 –millió birkánk volt, a juhtartók száma egyre csökkent, az ezredforduló első éveiben már a 7000-t sem érte el. A családtagokkal együtt ez a létszám kb. 50.000 embert még mindig eltartott, főként olyan területeken, amelyek mezőgazdasági művelésre nem vagy csak kevéssé voltak alkalmasak és itt nagyobb volt a munkanélküliség is. Megjegyzem, hogy az „eltartás” még a támogatások mellett is csak a megélhetést biztosította, plusz jövedelemről szó sem lehetett ! Az állományok elaprózódtak, a juhtartók több mint a fele 50 db.-nál kevesebb juhot, 90 %-uk 300-nál kevesebb anyát tartott, 1000 anyánál nagyobb állomány a juhtartóknak alig több, mint 1 %-nál volt. Az átlagos országos állománynagyság nem érte el a 130 db.-t, ebből jövedelmező gazdálkodást megvalósítani nem lehetett, de a kisméretű tenyészetek munka-és piacszervezés szempontjából is kedvezőtlenek voltak. Az országon belüli térségi átrendeződések folytatódtak, a juhállomány 75 %-a három tájkörzetben : a Tisza és a Körösök vidékén, a Nyírségben és az Alföld Duna-menti részén volt. Az állományok szétszórtan, egymástól távol helyezkedtek el egyszerű épületekben, de sok üzemre már a kettősség volt jellemző : intenzivitás vagy annak kezdeményezése az elletésben, a mesterséges báránynevelésben, utónevelésben és a hizlalásban, extenzivitás  az anyatartásban és a növendéknevelésben. A létszám-és az állomány-koncentráció alacsony szintje mellett továbbra is szűkös volt a fajtaválaszték, mert – noha Magyarországon az elmúlt évtized elején 25 különböző fajta volt-, megfelelő létszámú tenyészállattal csak a merinóból rendelkeztünk. Alig néhány tízezer volt a más fajtájú anya. Ellenőrzött fajtatiszta tenyésztés az összes létszámnak legfeljebb 8-10 %-ban volt. A hasznosult szaporulat ezekben az években  mindössze 100-110 % (anyánként 1-1,1 bárány), a bárányok napi testtömeg-gyarapodása 250 gramm.

Fontos lenne a hasznosult szaporulat javítása.

Az állományok genetikai képessége változatlanul gyenge, a termelők a piac szervezetlensége miatt is kiszolgáltatottak voltak. Sokatmondó tény, hogy magyar tulajdonban ekkor már egyetlen megfelelő méretű vágóhíd sem volt, a legelő-és vagyonvédelem sem megoldott. A gazdának már a nyírás megszervezése is gondot okozott, hiszen ehhez értő szakember egyre kevesebb volt, örült, ha valaki ezt a munkát egyáltalán elvállalta. A gyapjút  nyersgyapjúként exportáltuk, az összes feldolgozó üzemet felszámolták.

A gazdának sokszor már a nyírás megszervezése is gondot okozott.

Az éves gyapjúhozam anyánként alig 4 kg., a tejelő állományok a teljes juhállomány 4 %-t sem tették ki, a fejt állományok átlagos hozama évi 35-50 liter volt. Még azt a juhtejmennyiséget sem tudtuk megtermelni, amire állami támogatás volt, a tejtermelés műszaki feltételei (korszerű fejőgépek) csak egy-két üzemben voltak meg, a juhtej feldolgozásával pedig néhány kis-, legfeljebb közepes méretű tejüzem foglalkozott. A juhtejet és –termékeket  pedig mind a hazai, mind az export-piacokon folyamatosan keresték !  Évi 80-100 literes tejtermelési szint alatt a fejés sem gazdaságos !

Összességében a juhtermékek közül egyedül a hús külkereskedelmi mérlege volt pozitív, de csak a hústermelést „megcélzó”, sűrített elletést folytató juhászatok tudtak némi jövedelmezőséget felmutatni. Míg az EU. egy főre eső húsfogyasztása ezekben az években 2,8 kg., a hazai mindössze 0,3 kg, ebben benne vannak az ún. „lakodalmi” birkák is.  A régi juhtartásra jellemző hármas hasznosítás megszűnt (hús, tej, gyapjú), ma egy átlagos juhászatnak szinte egyedüli bevétele a bárány. Gyakorlatilag élő állatokat exportáltunk, ezek több mint 90 %-t egyetlen piacra, Olaszországba. A gyakori piaci zavarokat ez az egypiacosság is okozhatta, annak ellenére, hogy mennyiségi hiány miatt az EU-kvótákat 1993 óta nem tudtuk kielégíteni. Nem volt éppen gazdaságos az sem, hogy az értékesített bárányaink átlagsúlya igen alacsony, 20 kg.-körüli volt, a vágóbárányok minősége pedig tág határok között mozgott Az S/EUROP- minősítés szerint voltak ugyan E-kategóriások is, de a vizsgált árutermelő állományok 90 %-a „O” és „P”-kategóriába tartozott, az értékes húsrészek aránya is kedvezőtlen volt. A hazai tenyésztői szokások-a nyár végi, ősz eleji termékenyítések következtében a legtöbb bárányt húsvétkor kínáltuk eladásra. Éppen akkor, amikor a számunkra szinte egyetlen piacon a többi ország is megjelenik, s a „báránydömping” miatt az árak a legalacsonyabbak.  További probléma, hogy az EU. piacain lévő bárányárak szabják meg a hazai árak alakulását, azok pedig az újonnan belépő Románia és Bulgária olcsó áraival romlottak. A közhiedelemmel ellentétben a mi bárányainkra konkurenciát nem annyira Románia, mint inkább Bulgária jelent, mert ennek az országnak a húsfeldolgozó-kapacitása még mindig jelentős (itt nem szüntették meg a juhvágóhidakat), így exportjában nem az élőállat, hanem a hús a meghatározó. Egyébként az egy anyára számított átlagos hústermelésünk alacsony, mindössze 6,5-7,5 kg. Ezt a mutatót nem tudtuk javítani úgy sem, hogy a döntően meghatározó merinó mellett –igaz, kis létszámban-  a tenyésztésbe, elsősorban keresztezésekbe  bevontunk más fajtákat is.

Az import fajták „többet tudnak”, de igényesebbek is. Nem lehet elvárni azt, hogy a hazai merinó-tartási és takarmányozási körülmények mellett genetikai képességeik szerint termeljenek, ráadásul több fajtánál is honosulási problémák jelentkeztek.

Mint ismeretes, az EU-csatlakozásnál 1.146.000 egyedre szóló kvótát értünk el, igaz, ebbe a számba az anyák, az egy éven felüli jerkék, de a kecskék és az éven felüli gödölyék is beletartoztak. Ez azt is jelenti, hogy  az EU-s és hazai forrásokból származó normatív támogatást ilyen létszámra vehettük igénybe. Ezt követően a tenyésztési viszonyok konszolidáltabbak lettek.

Az ezredforduló utáni első évtized végéhez érkeztünk. Hol tartunk most, mennyit változott az ágazat és ha változott, ez a változás hozott-e mennyiségi növekedést és minőségi előrelépést ?

Bár a különböző támogatások,  köztük a területi és környezetvédelmi támogatások is javíthattak volna az ágazat jövedelmezőségén, a juhlétszám mégsem emelkedett, sőt ma is csökkenő tendenciát mutat. Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a korábbi EU-15-ökhöz képest mindössze 65 % . Az összlétszám ugyan változatlanul 1,2 milló, az anyák száma 1millió alá csökkent ( 980.000). A tulajdonviszonyok érdemben nem változtak ( kb. 86 % egyéni juhtartó, 14 % magántulajdonon alapuló társaság). Az állományok az évtized első éveihez képest némileg koncentráltabbak. A juhtartók közel 90 %-a ma is 300-nál kevesebb anyát tart, mintegy egyharmaduk 100-500 –közötti állománynagysággal bír. Az 500 fölötti létszámmal rendelkező gazdaságok aránya csak 6 %, az ezekben lévő anyajuhok aránya eléri a 35 %-t.   Az átlagos állománynagyság némileg nőtt, 160 db. A juhászatok országon belüli térségi elrendezősége megmaradt.

Az átlagos állománynagyság 160 db-körül van.

A juhtartás nemcsak termékelőállítási, de környezet-és tájvédelmi tevékenység is, sőt kulturális örökségünk része.

De ha már a létszámnál tartunk : szakmai szempontból már ma is a 300-1000 létszámú állományok jelenthetnék a tenyésztés alapját, de a családi farmgazdaságok átlaglétszáma 100-300 anya. Más kérdés hogy a költség-bevétel oldal egyenlege a mai számok mellett még a különböző támogatások ellenére sem lesz  pozitív akkor, ha a termelés szektortól függetlenül nem lesz hatékonyabb. A 100-alatti állomány legfeljebb kiegészítő jövedelmet adhat, helyesebb itt „hobbitartásról” beszélni, a „farm”-méret rendkívül árérzékeny, az 1000 fölötti létszámnál pedig a különböző járulékos költségek teszik ma lehetetlenné a nyereséget (pl. munkabér és ennek közterhei, technológiai karbantartás, esetleges beruházások, emelkedő szállítási költségek, takarmányköltségek stb.). Munkaszervezési szempontból egyébként az 500-anyás juhászat lenne kívánatos, ezt megfelelő technológia mellett 1 fő is elláthatja. A megélhetést biztosító átlaglétszámot behatárolni azért is nehéz, mert az függ a termelés színvonalától ( lehet 250 db., de 1000 db. is).

A létszámnöveléshez a most már hosszú-hosszú ideje meglévő, 1- 1,2 millió hektár-körüli nagyságú legelőterület adott volna, ezen megfelelő legelőminőség és tartástechnológia esetén akár 3-millió juh is lehetne ! A mezőgazdasági művelésből további gyenge adottságú területeket fognak kivonni. Ezeknek a területeknek a hasznosítására pedig a juh a legmegfelelőbb állatfaj, ráadásul hasznosításuknak nemcsak gazdasági, hanem környezetvédelmi, tájvédelmi vonatkozásaik is vannak. Figyelembe kell vennünk természetesen azt, hogy az egyre forróbb nyarak a legeltetési szezont megrövidítik, a fű egyes években már tavasz végére-nyár elejére „kisül”, nálunk nem annyira a téli hideg, mint inkább a nyári meleg ellen kell védekezni.

A tenyésztői munka csodákra képes ! A gyapjú remélhetőleg csak átmeneti elértéktelenedésével (bár ez már nem nevezhető átmenetinek) és a globális felmelegedéssel párhuzamosan az éghajlatnak megfelelő új világfajták jelentek meg, s nemcsak megjelentek, de egyre nagyobb teret hódítanak. Ilyen pl. a dorper juh, melyet „szőrös” vagy „meztelen” birkának is hívnak. Izmos testalkatú, teste csupasz, azt gyapjú helyett mindössze a háton lévő egyenes szőrszálak fedik, de ezeket is rendszeresen levedli. Nyírni tehát nem is kell, füröszteni sem, hiszen a külső élősködők kevéssé háborgatják. Vannak, akik a juhhúst éppen jellegzetes, „karakteres”  íze miatt nem fogyasztják. A dorper húsa ettől mentes, semleges ízű. Igénytelen, jó legelő, de akár a félsivatagi körülményeket is jól bírja. Több országban külső megjelenése és termelése miatt „kis marhának” titulálják.

Ha kevés a létszám, nem megfelelő az ágazat szerkezete, rosszak a fajlagos mutatók, gyenge a termékminőség, nincsenek megfelelő genetikai alapok, nincs feldolgozói kapacitás, korszerűtlen a tartástechnológia, nincs vagyonvédelem, sok kívánnivalót hagy maga után az állományok állategészségügyi helyzete, nincs juhászutánpótlás, a támogatások elsősorban nem a termeléshez kötöttek, ha sem mennyiségben, sem minőségben nem tudjuk kielégíteni a piac igényeit stb.-stb., akkor miről beszélünk ? Az előbbiek alapján a magyar juhászat totális megújulására, legalábbis változtatására lenne szükség, annál inkább, mert az európai piacokon kizárólag a minőség és a versenyképesség számít. A termelési verseny világszerte érzékelhető, de nekünk elsősorban Európát kell figyelnünk. A magyar juhásznak az angol, francia, spanyol juhásszal kellene már ma is versenyeznie, de ehhez először országon belül kellene saját érdekeit érvényesíteni , hozzáteszem, ehhez sokkal jobb szervezettségre is szüksége volna.  Az ágazat megújulásához alapvetően célzott pénzügyi forrásokra lenne szükség és ezek megléte esetén is legalább 4-5 évre ahhoz, hogy a változtatásoknak már érezhető gyakorlati eredménye legyen ! Ha mindez igaz, még egy optimista embernek is ez az első gondolata : hozzá se kezdjünk !

Az nem elég, ha-miként az eddig történt- a termelési vertikum egy-egy elemén változtatunk ! Volt, aki  keresztezéssel állománya genetikáját javította, volt, aki a tartáson változtatott, volt, aki a vagyonvédelmet erősítette, volt, aki az állategészségügyi technológián javított a preventív kezelések bővítésével, stb. Ez részeredményeket hozhat ugyan, azonban az ágazat jelenlegi szintjén a termelés minden elemén fokozatosan változtatni kellene !

Mindez persze mit sem ér, ha a jelenlegi jutalékos rendszeren alapuló kereskedelmet nem váltja fel a termeltetésre alapozott, új piacokat is feltáró kereskedelem.

A helyzet mégsem ennyire letaglózó ! Vannak azért mintagazdaságaink, melyekben az állatlétszám, a fajta, a termelési technológia is az európai élvonalhoz közelít, sőt van olyan területünk is, ahol a hústermelés végső állomása az EU-s akkreditációval rendelkező vágóhíd, vagyis megvalósul a termelési integráció.

Megfigyelhető, hogy ezekben üzemen belül fajtatiszta és keresztezett juhok egyaránt vannak, a tenyészállat-utánpótlás biztosított (legalább évi 20 % ).

Jó húsformák.

A baj csak az, hogy kevés ilyen gazdaságunk van , melyekben az egész termelési környezet komplett telepként működik (fajta vagy fajtakonstrukció, telep tenyésztési-és tartási technológiája, műszaki állapota, legeltetésre alapozott „önkiszolgáló”takarmányozás, állategészségügyi technológia, munkaszervezés, értékesítés, stb.)

A fehér racka „ellenáll” az őshonosok csökkenésének.

Jelenleg a kedélyeket a juhok elektronikus jelölésével kapcsolatos EU-szabály is „borzolja”.

A versenyhelyzet tehát folyamatos fejlesztést igényelne ! Sok mindenről beszéltünk, csak a legfontosabbról nem ! Az emberről ! Mindehhez azonban  juhászok, gazdák kellenek (kellenének !)  Majd akkor lesz a juhász-szakmának (mert az szakma a javából , melyet úgy mint régen, ismét oktatni kellene ! ) nagyobb a társadalmi elismertsége, ha a birkának is nagyobb lesz a „becsülete” ! Bár lehet, hogy még ez sem lesz elég, hiszen :

„Juhásznak nem lenni, születni kell !”- mondta a bevezetőben említett juhász.